A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2015 (Hódmezővásárhely, 2015)

TANULMÁNYOK - BÉRES DEZSŐ: A legigazibb vásárhelyi különc: Galyasi (Reisinger) Miklós újrakarcolt arcképvázlata

közel két évtized nevelési módszerei, féktelen uszításai és a halálfélelem tettek megalkuvókká, és nem követtek el embertelenül nagy bűnöket — adjunk alkalmat arra, hogy visszatérhessenek a tisztességes emberek sorába, a félelem nélküli életbe.”

Persze, hogy megszaporodtak Galyasi körül a rendőrspiclik, már csak ezért sem volt tanácsos vers-nem-írást politikai okokkal indokolni. Főleg, hogy ezért szűnt meg folyóiratostul a Tornyai Társaság, ezzel egy időben lett Pákodzy Ferenc diplomás állás nélküli, ezért börtönözték be Takács Ferencet. Füstös később érdemeket szerzett a helyi képzőművészeti élet alakításában, képzőművészeti szakkört vezetett, a Mártélyi Képzőművészeti Szabadiskola korrigáló tanára lett, 1969-ben Szocialista Kultúráért kitüntetést kapott. Tény, hogy Galyasi a Vásárhelyi Szó megjelenéséig több verset nem publikált, az asztalfióknak írt versek zöme két posztumusz kötetében látott napvilágot. Hat nyilatkozat, nekrológ Bodnár Bertalan halálára, Tornyai Nagy Bercsényi Miklós című festményének műelemzése - a sajtóban ennyi fűződik nevéhez. Az 1955/56-ban megjelent négy vers nem új, 1953 előtt írta őket. Szakmai kapcsolatból alakult jó barátság közte és Redő Ferenc festő, gobelinművész, a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója között is, ennek első megnyilvánulása volt, hogy a Szépművészeti 1953. évi „Életkép” kiállítási anyaga Galyasi szervezésében Vásárhelyen is bemutatásra került. Redő 1952 és 1954 között a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, rendszeres vendég a vásárhelyi művésztelepen feleségével, a szintén gobeli- nes Vörös Rozáliái. Erre a kapcsolatra sem nehezedett teherként Galyasi bebörtönzése, bizonyság rá a számtalan apró momentum mellett a szabadulása után alig négy hónap múlva, 1959. augusztus 11-én kelt, Redő Ferenchez és családjához írt Falusi levél. Hogy a könnyedség valójában feketehumor, csak a legbeavatottabbak tudhatják. Redő később filctollal rajzolta meg portréját (In memóriám Galyasi Miklós), ez a Magyar Nemzeti Galériában rendezett Magyar tájak 1974 című kiállítás után szerepelt a Hatvani Galériában is.

Sajnálatosan semmi adat nem áll rendelkezésre arról, hogy miként ismerkedett meg Alexander Hinkis-szel, aki csak a második posztumusz kötet megjelenésekor (2003) került látóterünkbe, ugyanis az ő alkotása az a Galyasiról készült egészalakos portré, mely a kötet fedőlapját díszíti. S hogy a kötet ismeretlen szerkesztői elmulasztották bemutatni az alkotót, itt szükséges pótolni. 1953. december 12-20 között volt egy kiállítása Párizsban, az ekkor készült katalógus, továbbá egy nyolc éve megjelent könyv, az Alexander Hinkis: Egy orosz festő Lozére-ben volt a wikipéda szócikkének forrása, ahonnét merítettem az alábbi adatokat.53 A Prut, Dnyeszter és Duna folyók ölelte Besszarábia (mai hivatalos nevén Moldovai Köztársaság) fővárosában, Kisinyovban született 1913. május 30-án. Képzőművészeti stúdiumok után 1931-33 között Alexander Werner „Bonzo színház és varieté” társulatának díszlettervezője volt, majd Párizsban Joseph Fernand Henri Léger tanítványa az Académie de la Grande Chaumiére-n, belsőépítész, tervező diplomát szerzett. Névalakja ekkor változott, Hinchis formában is előfordul, francia művészként tartják számon. A háború alatt a francia hadseregben Észak-Afrikai, olaszországi frontokon harcolt. A francia filmgyártás egyik vezető alakja az ORTF, RTF, SFP televíziós társaságoknál, számtalan mozi- és tv- film látvány-, díszlettervezése fűződik nevéhez. Talán legismertebb a normandiai partraszállásról 1960-ban, francia-szovjet koprodukcióban készült, mozifilm, a Normandia- Nyeman. Szinte állandó alkotótársa volt Michel Dreville rendezőnek. A festészettel soha nem hagyott fel, a párizsi Salon d’Automne állandó kiállítója volt 1940-1995 között. Nem tartozott semmilyen stílushoz, iskolához. Maga alkotta skatulyája a „metac lassie is me," ahol

53 HINKIS, Alexandre: Galerie Bernheim Jeune, 1953. (Párizsi galéria, december 12-20, kiállításkatalógus); Alexandre Hinkis: Un peintre russe en Lozére. Conseil général Lozére, 2006.

206