A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2015 (Hódmezővásárhely, 2015)

TANULMÁNYOK - BÉRES DEZSŐ: A legigazibb vásárhelyi különc: Galyasi (Reisinger) Miklós újrakarcolt arcképvázlata

az alkotás tisztán érzelmi alapokon valósul meg, a tartalom és a forma tökéletes harmóniájában. Párizsban, 1997. április 14-én hunyt el, sírja a Pere Lachaise temetőben található. 1956-ban járt Budapesten, szeptember 28-án kamara-kiállítása nyílt az akkor Művészeti Szövetségek Háza néven működő Fészek Klubban, a Kertész utca 36. szám alatt. A megnyitón Bányász Anni fényképezett, az őt felesége és Csók István társaságában megörökítő felvétel az MTI archívumába került. De járhatott Magyarországon korábban is: a Magyar- Szovjet Barátság Hónapja alkalmából márciusban érkezett Budapestre Moldva Szovjet Szocialista Köztársaság Népi Táncegyüttese, több városban is felléptek, miért ne lett volna kíváncsi szülőföldje követeire? Vagy nyár elején, a június 10-én kezdődött első Francia Filmhét alkalmával, mikor népes delegáció érkezett Párizsból színészekkel, filmkészítőkkel. Az, hogy neve az MTI propagandahírei között nem szerepel, semmit nem jelent. A Galyasiról készült festmény jobb alsó sarkában olvasható szignója, évszámmal: 1956. Ha nem fikciós a mű, akkor legalább egy kis időt töltöttek együtt egy folyóparti vendéglő kerthelyiségében. Arra sincs adat, hogy járt volna Vásárhelyen, így csak szeretnénk hinni: Már- télyon, vagy Körtvélyesen készült a festmény. Az eredeti alkotás napjainkban Szentirmai Gyuláné tulajdona, a hátoldalán olvasható possessori jegy szerint Grósz Józsefhé Grünstein Teréz tulajdona, valószínűsíthetően Galyasi ajándéka. Terka, ahogyan Galyasi szólította őt, Grünstein Márk és Grósz Ella házasságából 1903. szeptember 27-én, Makón született, férje Grósz József, a holokauszt áldozata lett. Terka a tanítóképző nyugalmazott gondnokaként, 1967. szeptember 17-én hunyt el, ezután került vissza a kép, tőle pedig végrendelete szerinti egyedüli örököséhez, Szentirmainé Ilike nénihez.

Galyasi Miklósnak az 1956-os forradalomban játszott „szerepét” már több szempontból értékelték, vásárhelyi történészek érdeme a per iratanyagának megszerzése, ismertetése, elemzése. Más aspektusból mégis foglalkozom vele, mert Galyasi szakmai megítélése megosztott, függött a mindenkori „kritikus” szakterületétől, világnézetétől, gyakorlatilag 1988-ig, ekkor jelent meg róla utoljára ilyen jellegű írás. A Nemzeti Újság a munkástanácsok, az ifjúság, és a hódmezővásárhelyi Nemzeti Bizottság lapja, felelős szerkesztő és kiadója Moldvay Győző volt. Az ő kérésére írta Most ne jussoljunk c. cikkét, ebben higgadtságra, jogi toleranciára kért mindenkit, óva intett a lincs-hangulattól, lámpavasra akasztástól. A Testvér, ne adjuk című versét ráadásként adta, nem most írta, 1948. március 14-én már leközölte a Vásárhely Népe, a második világháborúról, igazságérzetéről, humanizmusáról szólt benne, mégis (jobb híján) ezek jelentették a vád fő bizonyítékait. Ehhez társították szakmai megítélését a tanúként beidézettektől. Ezek a legkorábban dokumentált vélemények a terhelő tanúvallomások között olvashatók, őszinteségük azonban kérdőjelezhető, szorongatott helyzetben a feltett kérdésekre a válaszok inkább az elvárásnak, mint az igazságnak felelnek meg. Kivétel a múzeumhoz 1955. január 1-től kinevezett „egy fiatalember”, Gazdapusztai Gyula régész, az ő rendszer-lojalitása közismert. Állandó világnézeti vitában álltak egymással.

De mindent megelőzött, vagy mindennek oka volt Fedor Ágnes riportja, melyben hangot adott aggodalmának, ugyanis ekkor már Galyasit nem a múzeumban, hanem „szabadságát töltve” otthonában találta, mert megindult körötte a munkahelyi huzavona. Soha nem derül ki, hogy bosszúból-e, de Szentesre kívánták áthelyezni, ő ezzel szemben maradni akart, esetleg a szentendrei munkahelyet elfogadta volna. Fedor cikkében semmi mást nem üzent, mint azt, hogy Galyasit „meg akarják fúrni” igazgatói székében, s csak annyi védelmet kér számára, amennyit ő adott a körtvélyesi Sasér kócsagjainak. írásából csak az nem derül ki, hogy a levert forradalom egyik képviselőjét igyekeztek eltávolitani pozíciójából azok, akik ezután még évtizedekig támaszkodtak az „ideiglenesen hazánkban tartózkodó”

207