A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2013-2014 (Hódmezővásárhely, 2014)

TANULMÁNYOK - BENKÖ László: Régi vásárhelyi mesterségek - Kemencerakók, kályhások

meg száradáskor. A szobai kemencék helye Vásárhelyen (és az Alföldön) szinte kizárólagosan az első szoba („tisztaszoba”) konyha felöli, jobb sarki fala volt. Szélességük (padkával és kuckóval együtt kb. 1,50-2,20 m) és magasságuk (kb. 1,70- 2,10 m) függött a ház és szoba alapterületétől, belmagasságától, sőt a benne lakó család létszámától, hiszen a kemencében sült a kenyér. A kemence lábát és padkáját a fenekéig nagyméretű téglából rakták fel. Régen vert sárból, majd vályogból falazták fel. A kemöncefenék kialakítására nagy gondot fordítottak. Akár erős homokos agyagból, később félnyers vörös téglából készítették el, vízszintességére nagyon vigyáztak. A fenékréteg alá régen, üvegcsörmő hiányában, törött háztartási cserép törmeléket tettek. Az évek alatt összegyűjtött cserép darabokat a kemence falába is beépítették. Korábban fecskerakással (kétmaroknyi agyagcipók egymásra rakásával), vagy vessző ill. lécváz vastag felsarazásával rakták meg a boglyakemencéket. Készítettek kemencefalat agyagcsukákból is, amely két végén keske- nyedő (halforma), kb. 30-50 cm hosszú, laposra formázott agyagdarabokból áll. A huszadik század elejétől, a helyi téglagyárak készítettek íves, kiflitéglát, amelyekből gyorsabban lehetett kemencét építeni, de sem fűtésre, sem sütésre nem vált be. Csak a helyben készített nagy mennyiségű hódfarkú (hazai) tetőcserép megjelenésével terjedt el a cserépdarabokból rakott kemencefal. A helyi tetőcserép használattal egy időben jelenik meg, a máig legjobban bevált kemencefal építés, sárba rakott, hódfarkú tetőcserép darabok felhasználásával. A legtöbb kemencerakó megegyezik abban, hogy bármilyen anyagból is készüljön a kemence búbja és kalapja, annak építését egy nap alatt be kell fejezni. Az ívelt oldalú, korsó formájú kemencebúb építését régebben szemmértékkel, újabban fajancsi- ívesre fűrészelt fasablon - segítségével alakítják ki. A kemencefal építésével egyszerre készül el a „kemence szája”, amelyet tégla boltozattal alakítanak ki. Ennek külső vonalába kerül az „elöte”, melyet régen a tapasztósárból formáztak és szárítottak meg. Ez már a gazdasszony feladatai közé tartozott. Szintén a kemence búbjának építésével keletkezik, vagy épül a falmelletti padka, azaz a „kuckó”. Az egyik legfontosabb művelet a kemence tetejének lezárása, kalapozása. Régen szelezetlen léccel és vastag tapasztással hidalták át a tetőt, a huszadik század óta kerékpánttal, keresztbe rakott laposvassal és sarazott tetőcseréppel zárják le a kemencetetőt. A kalap széle kinyúlik a kemence falától öt-tíz cm-re, melyet vastagon betapasztanak és cifrázóval díszítenek. Ha tavasszal, vagy nyár elején rakták a belső vagy külső kemencéket, az első őszi begyújtásig magától száradt ki. Ha késő ősszel készült el, akkor mindjárt begyújtottak a kemencébe, de csak lassú, óvatos tüzeléssel, nehogy megrepedjen a nyaka, vagy a boglyája. A betapasztott, elkészült kemencét azonnal lemeszelték több sorral is. A kemence élettartama a jó megrakáson túl függ a felfütésétöl, a kihasználásától és a karbantartásától. Régen a sokat használt kemence belsejét évente újra tapasztották, amelyet a család nyolc-tíz éves lánytagjai végeztek, akik befértek a kemence száján. Ha az építéstől, vagy a nem szakszerű fűtéstől megrepedt a kemence teteje vagy búbja, akkor hívták a kemencerakót. A megrepedt kemencét ritkán javítgatták, inkább visszabontották fenékig és új keverésű sárból, újrarakták. A jól megrakott, karbantartott kemence 25-30 évig is szolgált fűtésre,

49