A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2013-2014 (Hódmezővásárhely, 2014)
TANULMÁNYOK - BENKÖ László: Régi vásárhelyi mesterségek - Kemencerakók, kályhások
rendszeresen fütésre-sütésre használt kemencét találunk Vásárhelyen és a határához tartozó tanya világban. Az utolsó, visszafordíthatatlan pusztítást az első (1949- 1953) és második (1957-1961) mezőgazdasági szövetkezetesítés hozta el a tanyák és a bennük élők számára. Az 1960-as évek végére a háború utáni majdnem hétezer tanyából, mindössze 2700 maradt, húsz évvel később ezek száma már csak a 400- 680 között volt. Ezt a végzetes korszakot örökítették meg Nagy Gyula és Szenti Tibor néprajzkutatók a Vásárhely környéki pusztuló tanyavilágról, ahol az elhagyott, romos tanyákat legtovább a kiégett, bedűlt kemencék jelezték. A megmaradt tanyák egy részében a gazda (gazdaasszony) nem „hányta ki”, azaz nem bontatta el a „kidült-bedült kemöncéf’, hanem mellé állítottak be hordozható kiskályhát, dobkályhát később a rövid életű olajkályhát. A fűtés átalakulása mellett a majd mindenhová eljutó „kenyérgyártás” is a kemencék halálát idézte elő. Legtovább a nyári konyhában, vagy a tanyaudvaron álló kinti kemencék maradtak meg. Ezeket még sokáig (néhol mind a mai napig) használták a háziak, vagy lakodalmak, bálák alkalmával a környék lakossága. Itt sütötték családi, baráti összefogással a lakodalmi perecet, kalácsot, túrós lepényt, néhol még a kenyeret is. Az összeállt lányok, asz- szonyok gyúrták, sodorták a tésztákat, a hozzáértő asszony (néhol férfi) fűtötte a kemencét és sütötték az egyszerű finomságokat. A kor divatja, hamis elvárása miatt kidobott kemencét siratja vissza, az ötvenes évek végi helyi sajtóban Kószó József A kemence című tárcájában.15 A régi vásárhelyi kemencék - részben letűnt - világát menti át az utókornak Szenti Tibor: Épített tűzhelyek a hódmezővásárhelyi tanyákon című kéziratában, valamint a Vásárhelyi emlékeim című munkájában. Kemencerakás1'’ A kemencerakáshoz használt jó minőségű sárga agyagot a városkörnyékén lévő paperei, cigányéri, Kutasi úti és az újvárosi kubikgödrökből termelték és szállították a városi házakhoz, vagy a közeli tanyákhoz. A távolabbi tanyáknál mindig helyben ástak agyaggödröt, és onnan termelték ki a házépítéshez és a kemencerakáshoz is a szükséges agyagot. A kiásott agyagot a gödör mellett dolgozták fel, vagy két ásónyomnyi mély taposó gödröt ástak, és ott áztatták, aprózták és taposták be, a kemencéhez használatos falazó- és külön a tapasztó agyagkeveréket. Minden kemencerakónak külön „receptje” volt a falazó és a tapasztó sárkeverékre. Legáltalánosabb falazó sár volt az agyagból, búzatörekből, kevés homokból és még kevesebb sóból álló keverék. Tapasztáshoz finomabb áztatott agyagot, pelyvával és marha- vagy lótrágyával dolgozták össze. Volt olyan kemencerakó ember, aki lószőrt, vagy emberi hajat és sót is kevert a finom tapasztáshoz, hogy ne repedezzen 15CSMH, 1958. szept. 21.4. 16 A fejezet idős vásárhelyi kemencerakók visszaemlékezései, a szerző saját kemenceépítő tapasztalatai, valamint KISS Lajos: A boglyakemence és élete Hódmezővásárhelyen (= KISS Lajos: Vásárhelyi hétköznapok. Budapest, 1958), valamint SABJAN Tibor: A búbos kemence (Budapest, 2004) című művek alapján készült. 48
