A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2013-2014 (Hódmezővásárhely, 2014)

EMLÉKEZÉS - GYULAI József: Gyáni Imre emléktáblájának avatása

egyezményről mitsem tudván - hittünk abban, ha „halottak eltemetik halottaikat”", az ország feltámadhat - pár év alatt felépítette az ország a milljom hidat, a Truman mozdonyokból 411-eseket varázsolt... Ez az eufória működhetett a közigazgatásnak a háttérben történt teljes átszervezéséig, annak gleichschaltolásig. Tudtam fiatal gyerekként arról is, hogy a rosszemlékű, de akkoriban eufemisztikusan „fordulat évé”-nek nevezett hatalomátvétel után a Hazafias Népfront jelentette azt a fórumot, ahol az MDP-vel nem, vagy csak felszínesen, hogy ne mondjam, álságosán azonosuló értelmiségiek a káderlapjukon „társadalmi munka”- ként elfogadott proto-tevékenységet fejthettek ki. Az igazgatóhelyettesként visszatért tanárom az érettségim előtti utolsó évben már váltotta Vörös Mihályt az igazgatói székben - őt felfelé buktatták -, így az indexemben akkor negyedikesnek nevezett évben, 1950-51-ben, már Gyáni Imre aláírásával büszkélkedhetem.

Én ekkoriban eléggé a magam útját jártam és gyakran követtem el olyan tetteket, amelyek következményei elől - ahogy azóta is nevezem több hálát érdemlő felettesemet - „ernyőemberek” támogatására voltam utalva. Osztályfőnökeim, Szabó Kálmán, majd a végén Szabó Imre támogatását is élveztem. Az ő ernyőtartásuk, azaz ezeknek az eseményeknek „iskolai belüggyé” való lefokozásához nagy bátorságuk kellett, mert a környezetem, baráti köröm, az akkor pejoratív jelzőként használt „klerikális” beállítottságot, ami időnként tüntető is volt, nehéz lehetett megvédeni. Gyáni Imre igazgatósága alatt sem okoztak ezek törést a karrierünkben, továbbtanulásunkban.

Az én nagy váltásom, azaz a muzsikusból fizikussá válásomkor is kiderült az iskola, de főleg annak élén álló igazgatónak, Gyáni Imrének a háttérből működő, kiemelt jóindulata: kérésem nélkül, csak amúgy biztonságból elküldte a továbbtanulási javaslatot a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karára, amely váratlanul ott hevert a dekanátuson 1951 novemberében - amikor nagy szükségem volt arra.

Az egyetemi éveim alatt zajlottak Vásárhelyen a szörnyűséges szocialista átalakítások, így kevés időm maradt a Bethlen ügyeire figyelni. Mígnem 1955-ben, a végzésemkor, a Gyáni Imre vezette Alma Mater mentőövére lett nagy szükségem: a kutatói állásért való sikertelen kapálózásom miatt ott, Gyáni Imre iskolájában kaphattam tanári állást. Ekkor mutatkozott meg teljes empatikus nagyságában: minden kérés, beszéd nélkül értette, hogy én kutatói pályára törekszem, az Alma mater-ben eltöltendő éveket akkor parkolópályának tekintettem - bár, a rövid időszak mára a „tanárpályámmá” érlelődött, értékelődött fel. Szóval, ő azt javasolta, hogy olyan órarendem legyen, amely a szombatjaimat szabadon tartva, lehetővé tette az önkéntes kutatómunkát a Szegedi Egyetemen - péntek déltől hétfő reggelig.

Ez az életforma tartott, tarthatott 1956 augusztusa, szeptemberéig. Ekkor, a pesti egyetemi megmozdulások, a Petőfi vitakörök, majd a vásárhelyi diákok, meg a Szegeden tapasztalt forrongás idején - máig látom magunkat a tanáriban - Gyáni igazgató úr négyszemközt megkért, hogy tekintsem fő feladatomként a diákok épségére való vigyázást. Vegyek részt a megmozdulásaikon - „mert haza nem lehet őket küldeni” - és azt is mondta, „lépjek közbe, ha valaki lőni akar rájuk”. Tettük is ezt a Tanítóképző két, hasonlóan gondolkodó és tevékenykedő tanárával, az akkor még Nikolin (később Szabó) Évával és Felletár Bélával. Velük együtt néztünk farkasszemet az akkor éppen a Sztálin út túloldalán bennünket fegyverrel kísérő, később Galyasi Miklóst váltó muzeológussal és társaival.

Ezekben a napokban választották meg Gyáni Imrét a Nemzeti Bizottság elnökévé. Én ezt csak november 2-án tudtam meg, mert éppen aznap, 29-én hívtak be katonának és a laktanyában vártam, hogy mit tehetünk a város békéjének, rendjének fenntartására, szükség esetén védelmére. November 2-án - az önkéntesség deklarálását követően - megkerestem a

274