A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2013-2014 (Hódmezővásárhely, 2014)
EMLÉKEZÉS - GYULAI József: Gyáni Imre emléktáblájának avatása
diákjainkat, akiket a mai Mezőgazdasági Főiskola udvarán találtam géppisztollyal, golyószóróval fel fegyverezve. „Az Iván szobor ledöntésekor büszke voltam rátok, de most tessék hazamenni, mert ennek a hazának élve van rátok szüksége, nem szovjet tankok által széttaposva.” Az ezt követő súlyos napokban igyekeztünk a gyerekeket visszabékíteni az iskolai munkára - meg magunkra vonatkoztatva, eldönteni, szabad-e itthon maradni? így csak ritkán találkoztam az igazgatómmal, akiről azonban tudtam, hogy bátran vállalta a „börtönök nélküli szocializmus” ideáljához illeszkedő, „bűn”-né csak koncepciós perben kikiáltható tevékenységet. Én december 13-án álltam elé, amikor a szegedi kutatói állás megnyílásának esélyéről értesültem, és bejelentettem a távozási szándékomat. Ezután sok-sok hónapon át nem is mertem Vásárhelyen mutatkozni. Az igazgatómnak, tanártársaimnak, meg atyai barátaimnak, köztük Galyasi Miklósnak a meghurcolásáról már csak közvetve értesültem - és biztos voltam, hogy sorra kerülök én is. De nem ez történt. Ez is Gyáni Imre és a többi barátom, jóakaróm, tanártársam emberi nagyságát dicséri: igyekeztek mindent magukra vállalva másokat menteni. Mindez csak a rendszerváltozás után derült ki a titkos anyagokból. Szégyenkezem is mindmáig, hogy őket büntetéssel sújtották a jobbító tetteikért, talán helyettem is - míg engem talán a szegedi professzorom, a megközelíthetetlen Budó Ágoston pajzsa megvédett a hőssé, vagy árulóvá válástól. A későbbiekben csak távolról értesültem Gyáni Imre második életéről, az elcsendesített, mellőzéseket jelentő másodikról. Bár az MTA-val való kapcsolatát, ottani alkalmazását a nagyra becsült tudós testület értékmentő tettei szép példájaként tekintem. A testületnek, amelyet később a magaménak és Gábor fiáénak is mondhatok. Szüksége volt erre a mentőövre az Antall Józsefeknek, a Keresztury Dezsőknek, a Gyáni Imréknek és sok-sok kiválóságunknak. Feltételezem, hogy Gyáni Imrének a kiváló, de nehéz élet-kezdetre ítélt fiai, az ő családjaik azért meg tudták adni neki az „ifjú szívekben élek” boldogságát. Az is a sors nagy elégtétele, hogy a kivételesen hosszú élete révén megélhette annak a ficamos, ránk kényszerített rendszernek az elmúlását és országunknak a „legnyugatibb keleti országból a legkeletibb nyugati országgá” való retranszszubsztanciációját. Ez erőt ad nekünk, ittmaradottaknak, ennek az évezredes életérzésnek a megbecsülésére, megőrzésére - bár azt vágyottnak érzem, hogy egy-két a keleti szomszédunk fel fejlődése révén a „leg” szócskát a „legkeletibb”-ből törölni kelljen... Nekem nagyobb tisztesség nem adathatott volna meg, ami talán ama nehéz időkbeli bujkálásom okozta mulasztásaim alól lelki felmentést is sugallt, hogy búcsúztathattam Gyáni Imrét a temetésekor és most is megszólalhatok kiváló művész barátaim, Erdős Péter és Návay Sándor által készített, méltó helyre került alkotásuk avatásakor. Alkotás, amely - Horatiust paraffazeálva - ugyan „csupán”„maradandó ércből készült”, de itt, egy nagyszerű iskolában, az ő iskolájában felállítva, a tetteinek emlékét annál „időtállóbban - perennius” tudja majd hirdetni. Adja Isten, hogy ezt ő odaátról, a fiai szemével pedig itt közvetlenül is, ugyan megkésett, de a történelem által mára már végérvényesen hitelesített megbecsülés jeleként láthassa. És lássák, olvassák e tábla betűit a nap mint nap itt járók, az ő fiataljainak unokái, majd azok fiai és azok leszármazottai, akik ebben az iskolában cseperednek igaz emberré. Érezzék át naponta, hogy vannak példaképek karnyújtásnyira és lesznek is mindig itt e falak között vállalandó példaképek, akikből az emberség, a felelősség vállalásának hősi 275
