A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)
IN MEMORIAM - Katyh és Magyarország. Egy kiállítás margójára. Összeállította: VARSÁNYI ATTILA
„Tisztelt Polgármester Úr, Tisztelt Hölgyeim, és Uraim! Ha megengedik, egy személyes élménnyel kezdeném a mai megnyitót. Szóba került, hogy mit láttak azok, akik exhumálták a holttesteket Kátyúban - a holttesteket, akiknek kezeit szögesdróttal kötözték meg, akik be voltak csomagolva azokba a katonai kabátokba. Higgyék el, mindez iszonyú látvány és élmény volt. A sorsom úgy alakult, hogy az 1990-es évek elején én voltam az, aki az exhumálást felügyelhette Kátyúban, Kalinyinban és Harkovban. Három olyan helyen dolgozhattam, ahol a lengyel katonákat és rendőröket eltemették, s ahol ma mauzóleumok, emlékművek állnak. Akkoriban emeltük ki a halálgödrökből azokat a madzagokat, amelyeket különös módon kötöttek meg. Ezekkel a madzagokkal kötözték meg a lengyel rendőröket és katonákat, mielőtt főbelőtték volna őket. Amit ott láttam, azt addig csak filmekből, könyvekből volt szerencsém ismerni, majd a ’90-es években immár személyesen is megérinthettem a sírokat. Arra emlékszem, hogy amikor kiemeltük ezeket a tárgyakat - a madzagokat és egyéb emlékeket majd elvittük Lengyelországba, nem tudtunk megszólalni. Most már persze olvashatunk a Lengyel Köztársaság 22 ezer áldozatáról, akik Kátyúban lelték halálukat 1940-ben. Minden egyes madzag, minden egyes tárgy egy-egy emberi élethez kötődik, egy-egy emberi élet néma szemtanúja: 22 ezer élet, 22 ezer sors. Amikor személyesen látjuk a tömegsírokat, a tetemeket, rögtön egészen másként látjuk a történelmet is. Ez a kiállítás, amelyet ma megnyitunk, természetesen rövidítve mutatja be a kátyúi mészárlás történetét. Ezt a tömeggyilkosságot, népirtást, ami a második világháború alatt történt, máig nem ítélték el kellőképpen - úgy, ahogy azt a világ közvéleményének meg kellett volna tennie. Föltenném a kérdést: vajon miért nem? Úgy gondolom, ma már meg tudjuk válaszolni ezt a kérdést: azért, mert ezt a szörnyű gyilkosságsorozatot azok követték el, akik később a győztesek oldalára kerültek. Ezt a tömeggyilkosságot az a másik totalitárius rendszer követte el, amelyről később csak jót volt szabad mondani. Önök talán nem tudják, hogy 1943-ban, amikor nyilvánosságra került a kátyúi népirtás ténye, a világsajtó úgy cikkezett a gyilkosságokról, hogy azt a szovjetek követték el - Sztálint viszont éppen ekkortájt választották az egyik amerikai újságban az év emberévé.’ Nekünk, lengyeleknek ez mindmáig feldolgozatlan seb. A tömeggyilkosságot az akkori lengyel társadalom elitjén követték el. Azok az emberek haltak meg, akik 1918-1920-ban kivívták Lengyelország függetlenségét, 1939-ben pedig ugyanezt a lengyel függetlenséget védték. Ez a gyilkosság azért is különleges, mert a döntést az akkori keleti szomszéd a legfelsőbb vezetése hozta. Egy állam hozta meg a döntést. Amikor 1940. március 5-én Lavrentyij Berija indítványozta Sztálinnak a lengyel foglyok legyilkolását, indoklásában azt írta, hogy ezek a lengyel katonatisztek javíthatatlan, esküdt ellenségei a kommunizmusnak. E A Times magazin 1942-ben (és előtte 1939-ben is) az év emberévé választotta Joszif Sztálint. 304
