A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)

TANULMÁNYOK - BENKŐ LÁSZLÓ: Régi vásárhelyi mesterségek. A rézműves

közepét bemérjük, a pontozóval beütjük a körző helyét, és körbekarcoljuk az egy méter átmérőjű kört. Kivágás előtt még egyszer átgondoljuk az egészet, és lemezvágó ollóval simán vagy farkasfogasan kivágjuk a lemezt. Ekkor kezdődik körbe-körbe haladva a fakalapáccsal való dübörgetés, a nagyolás. Egy-egy ütés mellé jobbról is, balról is megütjük a lemezt, hogy egyenletesen nyúljon. Amikor körbeértünk, újabb sornak kezdünk neki. Amikor kezd pördülni, akkor átváltunk a fémfejü verőkalapácsra, és ezzel ütögetjük a körkörös gyűrűket tovább, ameddig ki nem formálódik az üstfenék. Nagyobb méretű üstöknél a réz egy idő után már nem engedelmeskedik a hideg kalapálásnak, rideggé válik. Ekkor lágyítani szükséges, amelyhez a faszenes kohót begyújtjuk, majd a fujtatóval kitü- zesítjtik. Erre tesszük rá a rézüstöt, ill. annak egy részét és vörös izzásig hevítjük. Innen gyors mozdulattal a hidegvizes hűtőkádba nyomjuk, hogy visszahűljön az anyag, amelyet ezután újra továbbkalapálhatunk. A széléből ötcentis karimát hajtunk ki, az ugyanilyen módon kikalapált üsttetőn a peremet pedig befelé hajtjuk. Az üstfenékkel egy szintben kerül beforrasztásra a cefremoslék leengedésére szolgáló rézcső és a csap. Az üst fenék- és tetőrészét összeillesztjük, és a ki- és behajtások mentén összekalapáljuk vagy összeforrasztjuk. Ha farkasfogasan vágtuk ki a lemez alsó és felső részét, akkor ezeket illesztjük egymásba, elkalapáljuk és összeforrasztjuk. A rézforrasztás módjait külön említjük. (A régi nagyméretű sörfőző üstöket szegecseléssel állították össze.) Az üsttetőt kifúrjuk a közepén, kiszélesítjük a nyakrészét és belehegesztjük a nyakat. Ide kerül szintén hegesztéssel a sisak, vagy más néven a dóm. A legrégibb lepárlóüstök sisak nélküliek, a 19. századtól harang alakú, később gömbfejű, fordított körte alakú, újabban felfelé szélesedő tál formájú sisakokat készítenek. A sisakot régen lehajthatom készítették, hiszen itt öntötték fel a gyümölcscefrét az üstbe. Később ezt úgy korszerűsítették, hogy az üsttető oldalára jól záródó, felöntő szájat, ajtót szereltek, így a szeszpára teljesen zárt rendszerben kerül a hűtőcsövön (páracső) át az alszeszgyüjtőbe.

A szeszfőző rendszer lelke, és egyben a legnehezebb kézimunkával készülő része a hűtőtartályon átfolyó hűtőcsiga vagy hűtőkígyó. A páracső és a hűtőcsiga mérete aránylik a főző- vagy finomító üst nagyságához, az átlagos méret: 50-es rézcső. Fontos az is, hogy az üst és a hűtőtartály között legalább három méter legyen a páracső hossza. A kiválasztott rézcsöveket először a kohó segítségével gondosan kilágyítjuk, lehűtjük és olvasztott gyantával telitöltjük. Ettől a vékonyfalú rézcsőnek tartása lesz, óvatosan hajlíthatóvá válik. Amikor a kézi hajlítással elérte a kívánt csigaalakot, a gyantát kiolvasztva belőle jöhet a következő csőszakasz hajlítása, ugyanilyen módszerrel. Újabban finom homokkal töltik a rézcsöveket, fadugóval lezárva a csövek végeit, és így hajlítják a kívánt alakra. A különálló csőelemeket gondosan összeforrasztjuk, majd a fémből készült hűtőtartályba (800-1000 literes) kerül beszerelésre, lábakhoz erősítve. A háború után, amikor nem lehetett ipari rézcsövet kapni, rézlemezből hajlították és hosz- szanti irányban is összeforrasztották a csöveket. Ez azonban rövidebb élettartamú volt a nagyobb forrasztási felület miatt, ezért mihamarabb lecserélték. Ami193