A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)

TANULMÁNYOK - BENKŐ LÁSZLÓ: Régi vásárhelyi mesterségek. A rézműves

nyugtatták, sokszor éjfélig is képes volt kalapálni a műhelyben, ha eszébe jutott egy új forma vagy minta. Azután olyan időszak is volt, amikor hetekig, hónapokig nem alkotott dísztárgyakat, csak a szakmai munkákat végezte. Kezdetben az egyszerűbben elkészíthető asztali vázákkal próbálkozott, majd amikor hozzáértők látták ezeket, azt mondták: „Aki ilyet tud, többet is tud!” Ezen felbuzdulva kezdett nagyobb vázákat, padlóvázákat, asztali és fali dísztálakat készíteni. Kerültek ki a keze alól egész kávés-, boros-, söröskészletek, asztali rézbogrács, különböző virág- és gyertyatartók. Mindig büszkén mutatta azt a teljes szeszfőzdéi berendezést, amelyet kicsinyített formában készített el (kb. 1:20), minden részletét alaposan kidolgozva és hűen az igazihoz. Mennyezeti és falilámpák is kikerültek a keze közül. A legigényesebben, szinte művészi tökéletességgel a nagyméretű falitálak sokaságát alkotta meg hosszú évek alatt. A hatvanas évek elején készült pávás tálon még a népművészet díszítőmintái jelennek meg, később már a hatvanas évek iparművészeti stílusai hatnak rá. A fali dísztálai között találunk szarvasos, bölényfejes, lovas, többféle halas, rákos, árbocos hadihajót, szélmalmot ábrázoló, pávás, hollós, virágmotívumos stb. díszítésűt. Rendkívüli kézügyességét és szaktudását dicsérik rézlemezből készült szobrai: Gémpár, Kócsag, Sas, Páva, Hegyi kecske. Ezek elemei mind kézi kalapálással és finom összeforrasztással, felületkezeléssel készültek.

Az egyik újságíró iparművésznek nevezte, amelyet ő szerényen visszautasított, mondván ezeket a dísztárgyakat nem eladásra készíti, mindegyik nála vagy a lányai családjánál van. Másrészt ő a díszmunkáit mindig csak szakmai remeklésnek tartotta, művészi törekvései nem voltak.

1940— 1946-ig ipartestületi, 1946— 1981 -ig KIOSZ-tag. 1980-ban megkapta - a szakmájában eltöltött több mint 50 év után - a „Panaszmentesen dolgozó kisiparos” címet. Nem járt társaságba, akikkel beszélgetett, azok mind a műhelyében keresték fel. Akik ezt megértették, elfogadták, azokkal életre szóló barátság alakult ki. A családja is nehezen tudta kimozdítani a műhelyből, csak a névnapokra, születésnapokra, ünnepekre hagyta ott szeretett munkáját. Nyaralásra egyszer sikerült feleségének és családjának rábeszélni: menjenek el Hévízre. Pár nap pihenő után már rosszul érezte magát, a lelkiismerete visszahívta a határidős munkákhoz. Ahhoz a generációhoz, ahhoz az embertípushoz tartozott, aki valóban csak a szakmájának élt.

Díszmunkáira felfigyelt fiatalabb iparművész barátja, Fekete János, akivel 1962 óta ismerték egymást. Fekete János a Majolikagyárban dolgozott tervezőként, s mivel rézdomborításokat is készített (önálló háza és műterme akkor még nem épült fel), a munkákat Bodrogi Lajos műhelyében készíthette el. Az itt készülő rézreliefek, domborított réz falitálak, a rézműves mester több alkotására hatott. Bíztatta továbbá a munkálkodásra Hézső Ferenc festőművész, és a mártélyi szabadiskolában gyakran alkotó Csohány Kálmán grafikus is. Tizenöt évnyi munkával, valóságos kis házigalériát tudott berendezni a Bajcsy- Zsilinszky utcai házuknál. Megadatott neki, hogy még életében több közös és önálló kiállításon mutathatta be művészi szintű rézdomborításait, szakmai re- 190