A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)

TANULMÁNYOK - BENKŐ LÁSZLÓ: Régi vásárhelyi mesterségek. A rézműves

csókát, kondérokat, mosóüstöket stb., ezen kívül lószerszámcsatokat, karikákat, zablát, kengyelt, sallangrózsákat stb. készítettek. Az „égettbor”, vagyis borpárlat magyarországi megjelenése (14-15. század) előtt is használtak rézből készült egyszerűbb lepárló berendezéseket gyógynövények és virágok illóolajának kinyeréséhez, de a kísérletező alkimisták műhelyében is megtalálhatóak voltak.4

A török hódoltság előtti Alföldön csak Debrecenben, Szegeden és Cegléden tudunk működő rézműves műhelyről. Egy 1522-ből származó egyházi tizedlajst- rom szerint az akkori Szegeden két kolompáros, azaz üstkészítő dolgozott. Szegeden 1552-ig egy ötvös céh is működik 7 taggal, akik a török elől menekülve Kecskeméten még újjáalakítják céhüket, de mivel céhlevelük és egyéb irataik a szegedi török betöréskor megsemmisültek, azokat a debreceni társaiktól kérik el és készítik el sajátjukat. Kassán 1585-ben céhbe tömörülnek az ország délalföldi részéből ide menekülő rézművesek. Céhlevelük magyar nyelven íródott.5 Sok más kézműves mesterséget, így a művészi szinten dolgozó török rézműveseket is megtaláljuk a megszállt területek nagyobb városaiban és Budán, ahol külön utcát alkottak. A török rézművesek formavilágukkal és díszítményeikkel hatással voltak - elsősorban - a népi rézmegmunkálásra.

A török uralom végeztével az Alföld mezővárosai lassan életre kapnak, megindul lassú fejlődésük. A vasból és vaslemezből, iparilag előállított használati és dísztárgyak elterjedése előtt a réz könnyebb szállíthatósága és alacsonyabb olvadáspontja miatt a mezővárosi polgárság és a módosabb parasztság számára rézből és rézlemezből készült e tárgyak nagy része. Rézből készült használati és dísztárgyakat az országos vásárokon, vándorkereskedőktől és a helyi rézműves kismesterektől szerezték be. A rézműves elnevezése az évszázadok során többször változott, nevezték: rézmívesnek, veres-réz mívesnek, sárgaréz mívesnek [a rézöntőt], üstösnek, kolompárosnak, üstgyártónak, üstművesnek, kazán]y)osnak, rézkazányosnak, rézdomborítónak [a dísztárgyak készítőjét] is. Az ősi fémművességet továbbvivő pásztor és paraszt rezesek jó minőségű és mívesen díszített lószerszám-kiegészítőket, öntött csengőket, rézkolompokat, szíjcsatokat, juhász- kampó-fejeket, fokosokat stb. készítettek. A dél-alföldi csengettyütartó szíjcsatok egyedi díszítéssel, áttört, vésett és poncolt mintákkal készültek. A magyar pásztorművészet régmúltban gyökerező díszítése a rézveret, rézberakás. A Kárpát-medence szinte minden vidékén élő pásztorok között a különböző módszerű és mintájú díszítményeket az ostorszáron, fokos- és baltanyeleken, borotvátokon és doboztetőn alkalmazták. A fába vésett, faragott mélyedésekbe rézlemezből v. rézdrótból kivágott és élesre reszelt szélű darabokat beverték, majd lecsiszolták. Egy Csongrád megyében készült kanászbalta fejébe sárga- és vörösréz veretet tettek, amely feszületet, nap- és holdmintákat, állatfigurákat ábrázol. Ugyancsak

4 A magyar kézműipar története. Szerk. SZULOVSZKY János. Budapest, 2005.

? POZSÁR István: A Csongrád megyei céhek története. Csongrád, 1912.

177