A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)
TANULMÁNYOK - MÓD LÁSZLÓ: „A szöllö bíráknak és csőszöknek instructiojuk” - Kísérlet egy hódmezővásárhelyi szőlőhegyi rendtartás elemzésére
(porbujtás) lopásával próbálkoztak, azokat elfogások után a szőlőbírák és a szőlőcsőszök áristomba kísérték.17 A rendszabály felhívta a szőlőbírák és a csőszök figyelmét arra, hogy ügyeljenek a szőlőpásztorokra és a kapásokra, nehogy szőlőt és gyümölcsöt osztogassanak barátaiknak, feleségeiknek, rokonaiknak, illetve kóborló asszonyoknak és leányoknak, mert a kár megtérítése mellett 12 botütésben részesülnek. Az árkok, garágyák, illetve kapuk, kisajtók karbantartása, gondozása ellenére is előfordulhatott, hogy a szőlők közé jószág tévedt, amely jelentős károkat okozhatott, mivel megdézsmálta a termést, vagy kitörte a tőkéket és a fiatal gyümölcsfákat. Ha a szőlőhegyek közvetlen közelében, szomszédságában legelő terült el, akkor a közös nyájak miatt nagyobb veszéllyel kellett számolni. A nyugat-dunántúli hegytörvények a tilosban talált állatokat összefoglalóan általában marháknak, ritkábban barmoknak nevezték, és két csoportba sorolták. A maradandóbb károkat okozó nagyobb vagy öreg marhákat (tehén, ökör, ló) a hegybíró házához kellett hajtani minden körülmények között. A kártevő háziállatok másik csoportját a kisebb vagy az apróbb marhák, barmok (sertés, juh, kecske stb.) és a kutyák alkották, amelyeket szabad volt helyben agyonlőni vagy agyonütni, amennyiben nem sikerült őket kihajtani a szőlőből. A hegytörvények különböző módon szabályozták a sertésekkel szemben előírt vagy megengedett bánásmódot. Értékükkel ellentétben gyakran a kutyákra és a baromfikra vonatkozó rendelkezések érvényesültek, ami azt jelentette, hogy nemcsak a szüreti időszakban, hanem egész évben elpusztíthatták őket. A disznók azonnali agyon- lövése a Dél-Dunántúlon kívül Magyarország északkeleti részén, Bereg vármegyében fordult elő, amelyek nevezetes sertéstartó tájaknak számítottak, ahol leginkább ezek a jószágok veszélyeztették a szőlők épségét.18 Hódmezővásárhelyen a disznókra vonatkozóan az az álláspont érvényesült, miszerint a szőlőpásztoroknak a szőlőkben kóborló disznók tulajdonosait vagy pásztorait tájékoztatniuk kellett, ha viszont a jószág hovatartozását nem sikerült kideríteni, akkor a jószágot le lehetett lőni. A szokásjog azt is előírta, hogy mi legyen a sorsa az elpusztított állatoknak, egyes 18. századi hegytörvények még az osztozás módját is rögzítették. Az általam vizsgált szabályrendelet azt mondta ki, hogy az elpusztított disznó húsát a raboknak kellett adni. Szigorúan tiltotta ugyanakkor a szőlőkapásoknak és a szőlőpásztoroknak a kutyák tartását, amelyeknek a lelövését írta elő, a gazdáik számára a lövés árának megtérítését, áristomba zárást, illetve testi fenyítést helyezett kilátásba. gyepföld helyezkedett el, akkor előfordulhatott, hogy ily módon terjesztették ki a határokat. Ld. ÉGETŐ 1983. 192. 17 A rendelkezésből világosan látszik az, hogy a Kárpát-medence más szőlőtermő vidékeihez hasonlóan az ültetni való vesszők, különösen a gyökeresek nagy értéknek számítottak, mivel állandó hiány mutatkozott belőlük. A szőlőbirtokosoknak ugyanis saját maguknak kellett előállítani a szaporítóanyagot. Ld. ÉGETŐ 2004. 38. 18 ÉGETŐ 2004. 104-105. 15
