A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)
TANULMÁNYOK - MÓD LÁSZLÓ: „A szöllö bíráknak és csőszöknek instructiojuk” - Kísérlet egy hódmezővásárhelyi szőlőhegyi rendtartás elemzésére
nek a növelése, mivel az Érmelléken és az Arad-Hegy alján elterülő birtokaikon termett bor számára az alföldi kocsmák, vendégfogadók kiváló értékesítési lehetőséget kínáltak. Habár 1772 után éberen őrködtek azon, hogy a szőlők a legelők rovására ne terjeszkedjenek, a vásárhelyiek mégis felfedeztek két lehetőséget, melyek révén gyarapíthatták birtokaikat. 1794-ben parcellázták fel a Kenyere-ér jobbparti sávját és a Papere medrének északi részét, amelyeket káposztáskerteknek osztottak ki. Néhány éven belül a vásárhelyi gazdák azonban a terület egy részét szőlővel ültették be, amit a Károlyiak is elfogadtak, mivel a bordézsmából nagyobb hasznot remélhettek, mint a káposzta után járó részesedésből. A másik lehetőségként a szőlők gyarapítására az egyéni használatú szállási földek kínálkoztak, amelyeknek a kiosztása 1768-ra fejeződött be. A külső gazdaságok megszervezésével és kiépítésével egy időben a tanyaépületek mellett megjelentek a szőlős- és gyümölcsöskertek, amelyek már 1711-ben felbukkannak írásos forrásokban.6 A szőlőterületek szabályozásának módjai az Alföldön A szőlőhegyek élete az elmúlt századok folyamán közösségi irányítás alatt állt, ami azt vonta maga után, hogy a szőlőbirtokosok vagyon- és jogvédelmének valamennyi kérdését, továbbá a szőlősgazdák kötelezettségeit és a szőlőhegyen való viselkedésnek a közösség által előírt normáit gyakorta írásos formában rögzítették. Az artikulusok alapján működő hegyközségek elsősorban a Dunántúlról, Vas, Zala és Veszprém megyék területéről ismertek. Fontos ismérvük az, hogy rendi hovatartozásra való tekintet nélkül összefogták az egyazon szőlőhegyen szőlőt birtokló személyeket.7 Az alföldi szőlők igazgatásának kérdése az elmúlt évekig elkerülte a kutatás figyelmét, ami összefügghet azzal, hogy a nagytáj szőlő- és borkultúráját késeinek, illetve bizonyos időszakokban jelentéktelennek ítélték. A 18. század végéig nincs tudomásunk a dunántúli hegyközségekhez hasonló autonóm szervezetek létezéséről, valamint földesúri rendtartásokról. Égető Melinda szerint ez nem meglepő, mivel az Alföld nagy része a török hódoltsághoz tartozott, ami lehetetlenné tette a szőlők, szőlőhegyek vonatkozásában rendtartások kibocsátását. Ebben a helyzetben a szinte mindenhatónak nevezhető városi magisztrátusok a 16-17. század folyamán saját hatáskörükben intézték a szőlőkkel kapcsolatos pereket, és állapították meg a szőlőhegyeken követendő rendet. A szőlőkkel összefüggő, mindenfajta jogi vonatkozású ügy kizárólag a főbíró elnökletével ülésező tanács elé tartozott, a város tartotta nyilván a birtokok öröklés, adásvétel vagy zálogosítás útján történő átruházását. A mezővárosok magisztrátusai a jogszolgáltatással szorosan összefonódva tartották 6 ÉGETŐ Melinda: Az alföldi paraszti szőlőművelés és borkészítés története a középkortól a múlt század közepéig. Budapest, 1993. (A továbbiakban: ÉGETŐ 1993.) 201-205. 7 ÉGETŐ 2001. 19-65. 11
