A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)
TANULMÁNYOK - MÓD LÁSZLÓ: „A szöllö bíráknak és csőszöknek instructiojuk” - Kísérlet egy hódmezővásárhelyi szőlőhegyi rendtartás elemzésére
ligetekben szaporított és gondozott szőlőtövek helyett a település lakói ültetvényeket hoztak létre az ármentes magaslatokon. Habár a város határában előforduló Szőlős helynevek (Szőlőhalom, Szőlő-ér, Szőlős falu) középkori említése nem ismeretes, korai eredetük aligha lehet kétséges. Feltevése szerint a honfoglaláskor megtelepedő népesség a rétségi zónában tenyésző „vadszőlő” termését gyűjtögette. A töveket, amelyeken a szívesen fogyasztott gyümölcs termett, gondozásba vették, később pedig áttelepítették a nagyobb kiterjedésű, kedvezőbb fekvésű határrészekre. Valószínűnek látszik, hogy a 17-18. században Hódmezővásárhelyhez tartozó négy régi szőlőhegy (Kenyerehát, Papere, Aranyág, Szentkirály) a hódoltság előtt létező falvak szőlőterületei voltak, amelyeknek a kora feltehetőleg a 13-14. századra nyúlik vissza.4 A vásárhelyi szőlőket elsőként Vertics József ábrázolta 1774-es térképén. A várostól északra a Kenyere-ér mindkét partján terült el az ún. Kenyereháti szőlő, amelynek nyugati felét a 18. században, a határfelmérés után Kürtvélyesnek is nevezték. A kenyerei szőlőket a szentesi út választotta el a Márnái szőlőktől, amelyek a Kenyere-ér Mámazugnak nevezett S-alakú kanyarulatának két partján helyezkedtek el. A város felé eső nagyobb részt Nagy, a másikat pedig Kis Mámának nevezték. A kenyerei szőlők délkeleti sarkától dél felé, egészen a városig, illetve a Tóaljig húzódtak a Paperei vagy Peperei szőlők, amelyeket ösz- szefoglaló néven a Tarjányi jelzővel is elláttak a 18. században. Hódmezővásárhelytől délkeletre, a Kis-tó külső szélétől kezdve keleti irányban, egészen a nyomás széléig nyújtózott az Aranyági szőlőhegy, amelyet északról a Kistó-ér, délről pedig a csomorkányi út határolt. Laposabb fekvésű, parti sávját Kortyogónak nevezték. A szőlőhegyek harmadik nagy tömbje (Sarkalyi vagy Szentkirályi) a 18. században a várostól délre, a Sarkaly-ér és a Szentkirály-ér között, közvetlenül a Hód-tó partján, észak-déli irányban terült el. Különös figyelmet érdemelnek a vásárhelyi szőlőhegyek a tekintetben is, hogy amíg a Duna-Tisza-közi és tiszántúli ültetvények legrégebbi tömbjei egy idő után megkapták a relatív korjelző Öreghegy, Öregszöllő, Vénhegy, Vénkert megnevezést, addig ez itt nem következett be. A szőlők ugyanis nevüket a mellettük, illetve a rajtuk keresztülfolyó vizekről kapták, amiből két dologra lehet következtetni. Egyrészt, hogy az elnevezések az alföldi szőlőhegy-nevek legrégebbi rétegébe tartoznak, másrészt, hogy ezeken a területeken, vagyis a vízfolyásokat kísérő dombokon a szőlőművelés az elsődleges művelési ág lehetett.5 A várost övező szőlőhegyek (Kenyerehát, Máma, Papere, Aranyág, Sarkaly) az úrbérrendezés idejére telítetté váltak, ezért a helybeliek arra törekedtek, hogy valamilyen módon kiterjesszék az ültetvényeket. A Károlyiaknak ezzel szemben nem állt érdekükben a művelési ág súlyának, vagyis a dézsmabor mennyiségé4 ÉGETŐ Melinda: Szőlőművelés Vásárhelyen a feudalizmus utolsó százötven esztendejében = Kiss Lajos emlékkönyv. Szerk. DÖMÖTÖR János, TÁRKÁNY SZŰCS Ernő. Hódmezővásárhely, 1983. (A továbbiakban: ÉGETŐ 1983.) 171-211. 5 Uo. 179-180. 10
