A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

ADATTÁR - FÖLDVÁRI LÁSZLÓ: A körtöltésen túl ott a nagy világ

századunk, sírja felé lépdelő, de nagy és örökre emlékezetes dolgokban gazdag századunk ezen fő mozgatója, leszorítá őket a küzdőtérről, a tenger pompás színpadáról.

Ma már, ha kimegyünk a nyugalmában és háborgásában egyformán fenséges tenger partjára, nem látunk többé sűrű árbocerdöket, fehér vitorláknak messze tornyokhoz hasonló képe nem nyújt többé oly sűrű megálló pontot a tenger tükre fölött végigsikló tekintetünknek. Ma az uralmat a tengereken a gőzhajó vette át. Az apró s a helyi közlekedést szolgáló propellerek, a surranó könnyű jachtok s a hullámokat hatalmasan pasko- ló nagy Lloyd gőzösök pedig nem mutatnak fel olyan nagy tömeget, mint a régi, kivesző félben levő árbocos, vitorlás hajók. Innen van, hogy a trieszti kikötő azelőtt, aki ma megtekinti, igen üresnek és pusztának fog feltűnni. Még kihaltabbá leend a képe, ha az utolsó árbocos, kötélhálós, emeletes ház magasságra nyűlakodó hajó is összedől, mivel hogy ilyen divatját múlta faalkotmányokat többé nem igen gyártanak.

1878 óta hanyatlott el rendkívül a hajóknak ezen alakja, mert a trieszti öböl - mint különben az egész földközi tenger is — az éghajlati viszonyoknál fogva oly szerencsés, hogy a munkát soha sem kénytelenek rajta beszüntetni, ismeretlen a kiál Ihatatlan hőség ép úgy, mint a munkaképtelenné tevő hideg, mely a tengert is befagyasztva, tétlenségre kárhoztatná a nagy gőzhajókat.

Sokat lehetne beszélnünk még ezen nemzetgazdászatilag igen fontos kérdés magyarázatáról, de ezt hagyjuk meg hivatottabb toll számára s megelégedve a tény egyszerű regisztrálásával, fordítsunk hátat a piszkoszöld tengernek, a hatalmas mólóknak és hullámtörőknek, a karcsú világító toronynak s a sokszáz libegő hajónak. A kép, amely föltárult szemeink előtt végtelenül gyönyörködtető s talán soha sem is mosódik ki leikéből, ki nézte Trieszt déli oldalát a lemenő nap fényében. Az a rendkívüli gyöngédségű báj s az utánozhatatlan halvány lilaszín, mely a hegyekre mint tündéri köd ereszkedik alá: a lábaink előtt elterülő hatalmas arányokban épült város négy, öt-emeletes palota sorával, a távoli sziklás oldalak barnaságát kellemesen zavaró fehér villák, a hátuk mögött örökké egyhangúan mormogó tenger s a nyüzsgő, élni akaró emberáradat együttvéve oly hatalmas képpé egyesülnek az érző emberi lélekben, melyet elfeledni soha nem tud.

A város legrégibb, még a rómaiak korából fennmaradt része: a felsőváros, a várbástyákkal s Santo Justo, Trieszt védőszentjének tiszteletére alapított, jobban mondva újraépített érseki nagytemploma. Ez Triesztnek a gyöngye, a Krisztus előtti pogány korból megmaradt tiszteletreméltó emlék. Nemcsak Triesztnek, de az egész monarchiának is legrégibb műemlékében gyönyörködhetünk, ha nem sajnáljuk a fáradságot a meredek Via della Cattedrolen át felkapaszkodni. Már a széles homlokzatú, román stylben épült templom bejáratánál is igen érdekes római faragványokkal és dombonnűvekkel találkozunk. Egy római családnak - talán a templom első építtetőinek — finoman metszett s erősen kidomborított arcú tagjai alkotják a főbejáró oldaloszlopait. Nem tudjuk, a véső biztos kezét, vagy a nemeket és életkort élesen feltüntető s e mellett a családi közös származásra is határozottan rámutató vonásokon bámuljunk-e inkább?

A nagy homlokzat egy negyedét egy óriási rozetta foglalja el, mely az arányokat tekintve, a világ legnagyobb rozettájául van elismerve. A hatalmas bazilika, minthogy két ókori, párhuzamosan fekvő pogány templom összekötéséből keletkezett, természetes, hogy három hajóval bír. A középső új építmény csak kevés nevezetest mutathat föl. A baloldali hajó a legrégibb. Ennek oltárfülkéjét egy dúsan aranyozott mezőben emelkedő Mária kép a X. századból s alatta egy és fél méter szélességű, s a 12 apostolt ábrázoló remek üvegmozaik szalag az V. századból Kr. u. teszi igen nevezetessé.

386