A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)
ADATTÁR - KŐSZEGFALVI FERENC: A „pusztai komondor” - Részletek Tornyai János levelezéséből
rajta. Ehhez szükséges, hogy a festő átérezze a képét, ismerje és szeresse a magyar népet, a tárgya pedig lelkesítse. Az én szüleim szegény paraszt emberek voltak, Magyar parasztok közt gyerekeskedtem, más nyelvet nem is hallottam ebben a tőzsgyökeres magyar fészekben, Hódmezővásárhelyen. De ismerem is őket - ezt önérzettel, dicsekedés nélkül mondhatom is. — Sajnálom is a fővárosi művészeket, hogy nem élvezhetik a lelkűket, az eszük járását, mely olyan, mint a tanyai, pusztai jó levegő, egyszerű, de üdítő, erőtadó. Csak egyszer úgy ki tudnám fejezni a magyar népet, ahogy ismerem buját, baját, vágyakozását. Nagyon szegény voltam. Nagyon sokat kujtorogtam. Egy hónapig komoly artisztikus dolognak feküdni, két-három hónapig adóhivatalnak napidijaskodni, ügyvédeknél boj- tárkodni, fénykép után elhalt kedveseinket giccselni, stb., hogy fér ez össze? Ilyen körülmények között mégis sokat, sokat dolgozni, egy árva biztató, elismerő szó nélkül, lenézésben, észrenemvevésben, nyomorúságban, szegénységben élni, míg más pályán fényesen tarthatná el az ember áldott jó öreg édesanyját, magát, esetleg családját, - ez Uram nem tréfadolog. Nem csoda, ha az ember 30 éves korára öreg ember lesz, s tényleg és szószerint halálosan fáradt... Mindemellett panaszra okom nem lehet. A kormány és szülővárosom támogatásával tanulhattam Pesten (Gregus Jánosnál, Székelynél, Lotznál) Párisban két évig a Juliánon, bekószálhattam Német- és Olaszországot. De legjobban hatott rám Munkácsy. Hatalmas ember volt az öreg. Előttem úgy áll, mint egy Jézus Krisztus. Sokat jártam el hozzá. Keveset beszélt, de azt érdemes volt megjegyezni: Pl.- Mi a véleménye Bouguereauról? - Hát tudja - itt ümmögött, nyögött egy darabig, nem festő. — Ennél jobb kritikát soha nem Írtak róla, 60 kötetben sem. Nekem meg ezt mondta:- Ne sokat akadémiázzon, menjen a maga lábán, látom a dolgából, hogy jól lát. Nincs szüksége magának mankóra. Talán nem itt állanék, ha Vásárhely a milleneumi kiállításra megfestette volna velem Rákóczi Rodostóban cimü vázlatomat, melyet párisi tanáraim és Munkácsy meleg szívvel megfestésre ajánlottak. Elmaradt. Kiállítódon egynéhány rendőrcsizma! Mikor Európából hazajöttem, előbb 3 évig katonáskodtam, két évig szinte vak voltam, aztán jött a vakságomnál is borzasztóbb 2 és Zi évi szerencsétlen házasság, - ez is elmúlt és most újra fiatal festő vagyok. De biz egy kicsit megtépázott szárnyakkal. Talán még nem késő?” Mindez egy 1914. [helyesen 19041] április 12-én kelt leveléből való s jött utána egy hosszú tiz év, mely alatt Tornyay újabb sikert aratott a Jus-sal. Ez is tetszett volna Munkácsynak, ebben benne volt a néplélek alapos ismerete, a magyar paraszt egész lelke és az előadásnak az a magyaros hagyományon épülő határozottsága, biztonsága, egyszerűsége, mely benne van az alföldi dalban, amint azt csak Bartók gyűjtéséből ismertük meg, benne van az alföldi korongozásban, amelynek titkos ritmusát Tornyay épp a hódmezővásárhelyi fazekasoktól tanulta. A Jus-sal ő a magyar festők legeleje közé küzdötte fel magát - a festők szemében, de a közönség lelkét mihamar a háború vérzivataros esztendeinek iszonyatosságai töltötték be, s Tornyay sorsa továbbra is a néma panasz, az ismeretlenség homálya, a névtelenség lelket tépázó keserve s ami ezekkel együttjár, a szegénység, a vidéken sindevészés, s ő egyedül a magyar nép és a magyar táj sok ezer ismeretlen szépségeinek feljegyzésében keresett vigaszt. Ezeket a jegyzeteit többizben láttuk az Emst múzeumban, a Nemzeti Szalonban, a Kéve kiállításain a Műcsarnokban, kisebbek, nagyobbak, néhol hogy ugymondjam sujet-jük is volt, az Őr- gróf úr vadászik, Csizmahuzás, A betyár meglátogatja édesanyját, de legtöbbször csak 363
