A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

IN MEMORIAM - BÉRES DEZSŐ: A hóra dőlt rózsafa - Szabó (Nikolin) Éva (1932-2001)

Aki játékossá válik, az nem vonja össze a megjeleni tettet a valósággal, mert maga a műalkotás a valóság. A művészet, mint játék — a pedagógia, mint játék: igen hasonlatosak. Mindkét esetben feltétel a játékossá válás, a már vázolt feltételek szerint. A hermeneutikai dialógus sikeréért vállalt feladat, felelősség. És a dialógus nyelvét maga a kialakult dialógus - szituáció — teremti meg.

A pedagógia és a művészet hasonlatosak, tehát adódik némi különbség. Annyi, mint élő és írott beszéd között. Ugyan mindkettő hagyományok tárházát nyitja elénk, „közvetít a múltból a jelen felé”, tehát egyfajta folytonosságot biztosít. „De mindenre, ami írásban szállt ránk, érvényes, hogy a tartósság akarása teremtette meg a fennmaradásnak azt a sajátos formáját, amelyet irodalomnak nevezünk.” (Gadamer) És ennek a tartósságnak az akarása az, ami különbséget tesz írott nyelv és élőbeszéd között. Ennek az akarásnak beteljesítője a pedagógus, aki „beszáll” a játékba, amit a mű hozott létre. Természetesen ez csak olyan müvekre érvényes, melyek akár évszázadok múlva is „szólni tudnak”, és mindenkihez. Az 1947-ben elhunyt Vöröss Istvánt idézve: „Jaj annak a gondolatnak, mely nem kétezer évre szól, de évekre csupán. S jaj annak a prófétának, ki tíz embert akar simogatni csupán, és nem mindenkit. Mikor e mindenkiben ama tízet simogatja.”

írott nyelv - felfogásunk szerint mindennemű alkotás, a vizuális, az akusztikus is „írott nyelv”, ahol az előadóművészét feladata ennek élőbeszéddé történő visszaalakítása. Ebben az értelemben pedig a pedagógia előadóművészét, interpretáció. De különböznek abban, hogy az előadóművész mimikával, színészi eszközökkel, művészi módon változtatja élővé a holt anyagot, az írásban rögzültét. A pedagógusnak nem feladata a művészi reprodukálás által értelmezni a hagyományt. Nincs szüksége „zsenialitásra” a hagyomány élőbeszéddé formálásához.

Szabó Éva költő volt. Pedagógus volt. Egy előadóművész igényével felvértezve. „Életünk tele van képekkel és jelképekkel. A képekben nem nehéz eligazodni, mert konkrét értelmük van, a világgal ismerkedésünk által történik. De különös tulajdonsága van a képnek, a valóság képének is. Nemcsak látvány, jelentése van. [...] nemcsak a kereszténység számára van a jelképnek jelentése, hanem minden művelt, az emberiség egyetemes kultúrájában tájékozódni kívánó ember számára. [...] Hány, a művészetek különböző ágában született jelkép maradna néma a számunkra? [...] A görög és római, a germán és a keleti, a bibliai mítoszok nyomán kialakult jelképek értelmezésével is: az irodalomban, a képzőművészetben és a zenében.” - írta a Képek és jelképek szerkesztői köszöntőjében.

Vallotta, hogy megtanulta a rádiót, mint mesterséget, de ez számára szolgálat maradt. Szolgálat az emberi szóért, hallgatható beszélgetésekért, érdekes, tanulságos riportokért. „Az, hogy gyerekekkel kezdtem el foglalkozni, következik abból, hogy tanárként, tanári diplomával, iskola, meg gyerekek iránti nagy szerelemmel kerültem a Rádióba. Tehát gyerekműsorokat készítettem, miközben magam is megöregedtem. Hozzáöregedtem a nyugdíjas korosztályhoz, és ezt nem szomorúan mondom. Naggyá és boldoggá tett öregnek lenni, mert az ember

255