A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

IN MEMORIAM - BÉRES DEZSŐ: A hóra dőlt rózsafa - Szabó (Nikolin) Éva (1932-2001)

a kabátom alatt. Mint ahogy az is mindegy ma már: a szél volt-e túl erős, vagy az én szárnyam erőtlen. Kaptam valamit anyámtól és apámtól, hódmezővásárhelyi gyerekkoromtól: szóba álltak velem a világ dolgai. Ez már csak képben volt kimondható. A kereszt sem golgotái, de a szög fáj. A vers volt a kegyelem...” Néhány hónappal később pedig: „A Németh László Könyvtárnak, a városnak, amelytől a gyerekkoromat kaptam, és Laci bácsinak »odaátra«, akinek tanítványa lehettem, és akitől a humánum, az erkölcs és a minőség categorikus impera- tivusát kaptam... Tisztelettel és köszönettel: Szabó Éva.”

így dedikálta kötetét november 14-én az író-olvasótalálkozón. Fel kell ismernünk, hogy az ő egész életének ez a kanti feltétlen, belső emberi parancs, a kortól, társadalomtól, osztálytól független - mely öröktől fogva jelen van az emberi természetben -, csakis ez volt éltetője. S bátran kijelenthető, hogy igenis költő volt, és nem versíró. Galyasi Miklóst idézve: „Költő vagy, a szépség keresője, a miértek vallatója, a felismerésekből levont következmények állója, viselője... A versírást meg lehet tanulni, a költészetet nem. Te pedig, ifjú bölcs, költőnek születtél, és nem lényeges, hogy versíró leszel-e.” Ezeket a sorokat Galyasi Miklós Vöröss Istvánhoz, Hódmezővásárhely fiatalon elhunyt költőtehetségéhez címezte. Ám akár Szabó Évának is írhatta volna, hiszen ő is költőnek született. Költőnek, aki abban az utcában járt, ahol a vers szeretetének „társadalmi haszna” a tét. Vagy ahogyan maga tette fel magának a kérdést: „Ki tudná- e mondani az ember költők nélkül azt, amik bévül vagyunk?”

„Elmondhatom, hogy a gondolatokat ki kell hordani. Nem szabad sietni velük..., a csend is szóértékü...; hogy a kívül lévő mozdulatoknak szinkronban kell lenni a versek belső, érzelmi mozdulataival...; hogy a jelenlét akkor is fontos, ha cselekményen kívül van az ember...; hogy a hangerő nem mindig azonos a hang erejével...; hogy a líra nagyon szemérmetlen műfaj, de a vers, ha ránk bízza magát, nagyon szemérmes.”

Jóllehet: előadóművészi teljesítmény késztette ezen gondolatait papírra vetni, azonban itt sugalmazódik a feltevés: ha magas színvonalú költészet magas színvonalú pódiumjátékkal találkozik, számunkra, befogadók számára a műfaji határok bizony eltűnnek. És hozzá merem tenni: Az esztétikai tudat és az esztétikai tárgy „dialektikus” szembeállításának hermeneutikai feloldásával kell megpróbálkoznunk ahhoz, hogy egy lehetséges harmonikus viszonyt körvonalazhassunk. A művészet létmódja játék, az a játék, mely nem külső célra irányuló tevékenység, hanem önmagában való mozgás, amit a játékban résztvevők idéznek elő. A játékteret a műalkotás hozza létre, játékossá válik, aki hajlandóságot mutat a befogadására. És ha a művészet játék, akkor a modern esztétikai tudat szemszögéből „primitív csökevénynek” tetszik az az azonosítási ösztön, mely nem különíti el a megmutatottat a valóságtól. „A művészi utánzás ugyanis -játék jellegénél fogva - nemcsak utánzás, nem természethű leképezése valami rajta kívülállónak, hanem valami olyasminek a megmutatása, ami a puszta szemléltetés folyamatában nem mutatkozik meg.”

254