A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

IN MEMORIAM - BÉRES DEZSŐ: A hóra dőlt rózsafa - Szabó (Nikolin) Éva (1932-2001)

rosszul. Az a dzsungel, ott a Múzeumban, ahol eltévedt emberkölyökként a tüzet és a törvény kaptuk többféle Akéláktól, az ötvenes években nemcsak védelmet jelentett, szellemi horizontot is. Magasabbat a körtöltésnél. Villon balladáit és Tolsztoj Anna Karenináját... A sorsszimfóniát és Debussy tengerhangjait... Giotto ártatlan kékjét és Rodin lüktető márvány érzékiségét... Kung fu-cet és Marcus Aureliust. Ingyen volt a jó szó és a szabadság. Balura és Bagirára mindig lehetett számítani. Tudtuk, hogy »egy vérből valók vagyunk«, ha Sir Kán arra jár is... A Gyűlés Szikláját az öregedő Akéla vigyázza... Azután a dzsungelt föl- égette a tűz, a Gyűlés Szikláját széthordta a történelem. Akéla más őserdőkben vadászik, és már az akkor fiatal farkasok »el-elvétik az őzbakot...« Ez a kötet most mégis a Gyűlés Sziklájához hív bennünket. A hold hideg, az öreg Akéla eltűnőben látszik. A versek csillagfényében is: »Nézzétek meg, farkasok!... Nézzétek meg jól!...«”.

Csendesen tette a dolgát, senki nem sejtette, nem is kérdezte: „mit rejteget a kabátja alatt”: a több mint negyven év verseit tartalmazó, a Szög és kereszt című verseskötetét. Addig valóban csak szorongatta a hóna alatt: fontosabb dolga volt, mint saját verseit kötetbe rendezni.

Még 1994 nyarának végén, a Vásárhelyről elszármazottak mártélyi találkozóján vettem gyanútlanul kezembe egy példányát, hogy soha többé el ne engedjen. A fekete borítón vakító fehér betűkkel a cím, belül pedig kiegészítő információ: Versek (1952-1994). Miután úgy gondoltam, az illendőség határán túl, sokáig olvasgattam, vissza akartam tenni az asztalra, de ő csak annyit mondott: tartsam meg nyugodtan. Mikor az iránt érdeklődtem: mennyi az ára, ezt válaszolta: „Szerettem volna író lenni. Nem így történt az életem. Amikor nem vagyok megkeseredett ember, azt sem érzem, hogy igazságtalanság történt velem. Minden bizonnyal úgy történt az életem, ahogy az én esetemben történnie kellett. Amikor ez a kötet így jelenik meg, ahogy én szerettem volna, hogy azok a versek, melyek végigkísérték az életemet, kötetbe kerültek - ez az én személyes rendtevésem az életben. Amit széljegyzetként tudok önmagamhoz tenni: nem életformám a költészet, hanem kísértet. Kötelességeimtől lopott pillanatok ezek a versek. Függetlenül attól, hogy jogosítványom volt, vagy nem, a költészethez. Én a világot magam körül költőként érzékeltem. Szükségképpen születtek ezek a versek. Az ember örömeit szereti megosztani azokkal az emberekkel, akik közel állnak hozzá. Ezért én valóban szétosztom ezeket a könyveket. Nem akartam kereskedni azzal, ami tulajdonképpen teljesen privát dolog. Ha folyamatosan jelentek volna meg köteteim, akkor most nem különcködnék. Akkor az lett volna az utam, ami más költőké: kemény kritikákat kapok. Ám, hogy ilyen szabálytalanul alakult az életem, ilyen szabálytalan lett ez a kiadás is.”

Ezekkel a szavaival mintegy tovább írta a kötet hátulján helyet kapott gondolatait: „Nincs illúzióm: nem született költő, sem életmű ezzel a kötettel. Csupán néhány kerekre sikeredett pillanatot gyűjtöttem egybe, amelyben megfészkelt a vers. Fölösleges azon tűnődni, én ijedtem-e meg, amikor érezni kezdtem a szárnyaimat a vállamon, vagy mások nem voltak kíváncsiak arra, mit rejtegetek

253