A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1997 (Hódmezővásárhely, 1998)

VÁSÁRHELYI ÍRÓTALÁLKOZÓ, 1995. AUGUSZTUS 23-26. - Domokos Mátyás: Elvéreznek legszebb álmaink?

egészéges emberi ösztönök elhárító mechanizmusának a megnyilatkozásait tapasztalva az irodalom válságáról, társadalmi szerepváltozásáról harangozó kinyilatkoztatásokkal próbálják nyugtatgatni a leértékelt könyvhegyek láttán támadt riadalmukat. Pedig az irodalom nem értékelődött le, csak annak a pusztító hadjáratnak a rombolásaival találkozunk mindenfelé, a könyvkiadásban éppúgy, mint a könyvterjesztésben és a tömegkommunikációs szervek műsorpolitikájában, amely a magyar kultúra tudatos felperzselését célozza; mindannak a megsemmisítését, amit a legjobbnak, legnemesebbnek hihetünk abból, amit történelem során a magyarság létrehozott. Amiben önazonossága rejlik, szellemi és erkölcsi kohéziója, ami egyszerre össztársadalmi, nemzeti és individuális érték.

Szabadságra született-e az ember? Erről a kérdésről évezredes vita folyik, sajnos nemcsak a filozófia síkján; ebben a metafizikai természetű vitában a történelem is részt vesz a maga brutális érveivel. Lándzsákkal, kardokkal, ágyúkkal és atombombákkal veri a fejébe minden teremtett lénynek minduntalan, hogy ebben a kérdésben nem ismeri el a „rabok legyünk vagy szabadok" alternatíváját. A történelem síkján az ember valódi szabadságának az ügye mindig vesztésre áll. A művészet, az irodalom, a teremtő gondolat azonban nem lehet meg belső szabadság nélkül. Ez a belső szabadság pedig minden igazi írót arra kötelez, amit Babits Mihály úgy foglalt össze versben, hogy: „ne mondj le semmiről, / minden vágy Isten szava benned/s mutatja, merre rendelte menned”. A szabadságon alapuló írói magatartás ethosza ez, s akit hajlama, érdeklődése, írói természete és predesztinációja a mindenkori hazai realitás felé is von, és úgy érzi, hogy „a szív-némaságra születtek” (Illyés) helyett is kell - és tud - beszélni, az ugyan miért tagadja meg magában az Isten szavát? Az írói hozzáállás és kifejezés módja lehet másmilyen, a feladat azonban, én legalábbis így érzem, nem változott 1935 óta (vagy mondjam azt, hogy a testőr-írók fellépése óta?): egy elkábított, a züllés kéjével narkotizált társadalmat kellene valódi élete igazságával, mint „sajátvér- injekcióval” bódulatából magához téríteni. Mégcsak nem is szelíd erőszakkal, hanem hiteles, igaz szóval csupán. Ha nem akarjuk, hogy Magyarország népéből szőröstül-bőröstül balkáni csőcselék váljon. Ezért, ha Szabó Lőrincet idéztem az imént az általános közérzet jel128