A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1997 (Hódmezővásárhely, 1998)

VÁSÁRHELYI ÍRÓTALÁLKOZÓ, 1995. AUGUSZTUS 23-26. - Péter László: Galyasi Miklós, a költő

Petőfi 1844-ben, a János vitéz írásának idején, Erdélyi János népdalgyűjteménye számára „saját gyűjtéseként” beküldte a gulyásnótát. Ebben van ez a versszak:

Ha látom afergeteg idejét,

Lehajtom a kalapomnak szélét,

Kifordítom a subámat szőrre Úgy állok ki a záporesőre.

A gulyásnóta változatai országszerte el voltak, s tán máig is el vannak terjedve. Én 1943-ban a falusi cserkészvezetők hárshegyi táborában Vass Lajostól, az akkori prepától, a későbbi Erkel-díjas zeneszerzőtől és karnagytól tanultam a következő változatát:

Nem jól látom az idő járását,

Megfordítom a kalapom állását,

Nem árt annak sem eső, sem dara,

Még a jég is lepatakzik róla.

Vass Lajos az édesapjától, a népművészet mesterétől, Vass Józseftől tanulta még gyerekkorában. Édesapja meg a falujában, Poroszlón.

A néphez azonban a müköltészetből került. Mátyási Józsefnek (1794-1849), a kecskeméti népköltőnek Sorsával elégedő Gulyásnak Pásztori Dalja (1823) című terjedelmes versezetében fordul elő imigyen:

Mikor látok fergeteg idejét,

Kigyűröm a süvegem tetejét,

Fel se veszem a felhőt alóla,

Még a jég is visszapattog róla.

Az irodalom és a népköltészet kölcsönhatása kétirányú: nem csak a nép vett át a magas költészetből tárgyat, motívumot, formát, hanem fordítva is: a költők szintén szívesen merítettek mindig a néphagyományból. Alighanem Mátyási is onnan, valamiféle eredeti pásztordalból meríthette motívumát, hiszen egyrészt ilyet magától nehezen talált volna ki, másrészt viszont ez a magatartás jellegzetes volt a csikósok, gulyások, juhászok körében: zápor, jégeső ellen a homlokba lehúzott, lekonyított kalap, a szőrével kifordított suba a fátlan, szárnyéktalan pusztában magában álló pásztornak természetes védekezése volt.