A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 1997 (Hódmezővásárhely, 1998)

VÁSÁRHELYI ÍRÓTALÁLKOZÓ, 1995. AUGUSZTUS 23-26. - Péter László: Galyasi Miklós, a költő

Aki ilyet tud írni - az költő.

Egy másik költői hely a magyar népköltészet és klasszikus líra összefüggéseihez vezet. Köszönöm nektek című versében hódol elődeinek: Csokonainak, Berzsenyinek, Vajdának, Aranynak, Juhász Gyulának. Az elmondottak után már nem meglepő, ahogyan a szegedi költőről szól:

Legtöbbel mégis neked tartozom,

Lobogó láng a mélységes ködökben,

Hogy sem pénz, sem csók nem tett árulóvá.

Kalapom, szűröm, szívem förgetegében.

Az Anna-versek halk, bús poétája,

Rám testált szíve fájdalmas öröm,

Szomszéd város zengő gordonkája Juhász Gyula - néked is köszönöm.

Kalapom, szűröm, szívem förgetegben - ez költői idézet Ady híres verséből, a Hunn, új legendá-ból:

Kalapom, szűröm, szívem förgetegben,

Nézik a vihart, hogy ki bírja szebben,

S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.

Öt éve cikket írtam A kalap a költészetben címmel. (Olvasható lesz Mindörökké Szeged című gyűjteményes kötetemben.) Ady mellett Babits Mihály is ismerte, használta ezt a képet

Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.

Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját,

S amint büszke voltál harcaidra hajdan,

Légy büszke békédre e nagy zivatarban.

Ezerkilencszáznegyven

E metafora előzményéért Petőfihez is visszamehetünk. Kukoricza Jancsi a pusztán bujdosóban, amikor álmában elérte az égiháború, szintén ezt csinálta:

Jó hosszú botjára támaszkodott,

Lekonyította a karimás kalapot,

Nagy szőrű subáját meg kifordította,

Úgy tekintett bele a vad zivatarba.

János vitéz, V. ének

118