Csányi Károly (szerk.): Az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum régi ezüstkiállításának leíró lajstroma (Budapest, 1927)

ELŐSZÓ

ELŐSZÓ

Az ezüst, ha anyagértékre nem is első, mégis első helyen áll a nemesfémek között, a belőlük készült dísz: és haszná: lati tárgyak mennyisége és müértéke tekintetében. Meg: számlálhatatlan az ezüstből készült vagy ezüsttel díszített egyházi és világi ötvösmü még napjainkban is, pedig a még létező régi ezüst már csak csekély maradványa annak a sok kincsnek, mely — egykorú feljegyzések, leltárak, vég rendes letek tanúsága szerint — a múlt századokban az ötvösök keze alól kikerült. Ámde ebből a kincsből nem maradt reánk annyi sem, amennyinek konzerválását az ezüstanyagnak szinte korlátlan tartóssága biztosíthatta volna. Az ember maga semmisíti meg nagy fáradsággal létrehozott alkotá: sait. Amilyen mérhetetlen az örökké megújuló művészi tér: melés, éppoly mérhetetlen a pusztítás is, melyet az anyag értékénél fogva keresett és könnyen átformálható ötvös: müvekben a rablások, prédálások, rekvirálások, de meg a divatváltozások is véghezvittek. Ki tudja, mennyi össze: zúzott mestermü került az olvasztókemencébe, hogy belőle silány portéka, értéktelenné váló pénz készüljön. Hogy csak egy példát említsünk: az angol királyok híres koronakincse is így semmisült meg I. Károly uralkodása idején. Az angol parlament 1649 augusztus 9:én elrendelte, hogy a korona: kincsek összetöressenek, az arany és ezüst beolvasztassék, az ékkövek eladassanak. Hiába tiltakoztak a lordok, joggal állítván, hogy a kincsek műértéke sokkal nagyobb az anyag: értéküknél.

A mi aránylag szegény, sok bajjal küszködő hazánkban sem volt hiány ezüstmívekben, sőt külföldi utazók nem egy: szer bámulattal említik meg a magyaroknak drágaságokban való gazdagságát. A Felvidéket bejárt „Simplicissimus“ állU tása szerint még az útonálló haramiák is ezüst meg arany