Szemészet, 2014 (151. évfolyam, 1-4. szám)

2014-03-01 / 1. szám

kaptam, már érvényben volt az első megszorító származási törvény, és kérdésessé vált, hogy egyáltalán kaphatok-e szakképesítést (a népes belgyógyászati osztályokra gondoltam akkor, a szemészetről letettem).” Kakán nem álláskeresés céljából kereste fel az Állami Szemkórházat. „Elmentem az Állami Szemkórházba Nónay hoz, hogy leméretve myopiám dioptriaértékét eldőljön, hogy arcvonalszolgálatra vagyok-e alkalmas, vagy csak segédszolgálatra. Nónay megkérdezte hol tartok tanulmányaimmal és mik a terveim. Mikor elmondtam gondjaimat azt felelte, kedves kolléga űr, igen sok a munkánk, mert Eross Sándor (Eross Sándor szemész, később a János Kórház igazgató főorvosa) (Sz.P.) tanulmányútra Párizsba utazott. Ha felvesz egy köpenyt és elkezd dolgozni az ambulancián, amit már nálunk 4 hónap alatt jól megtanult (Kakán itt készült szemészet szigorlatára) (Sz.P.), sokat segít. Én bemegyek a professzorhoz és kieszközlöm, hogy maga nálunk maradhasson. Ifjabb Imre József beleegyezett, hogy maradhassak. Persze úgynevezett szakképesítő orvos voltam fizetés nélkül. Viszont kaptam pénzt inspekcióhelyettesítésért.”

Kakán kitűnő könyvtárat talált az Állami Szemkórházban és fiatalos lelkesedéssel mindent olvasott, volt, hogy éjjel le sem feküdt és a reggel a könyvtárszobában köszöntött rá. Ekkor kezdett foglalkozni a retinaleválás klinikumával, szorgalmasan gyakorolta a tükrözést, a lyukak és szakadások pontos lokalizációját és műtétekhez kiválóan használható rajzokat készített. Ahogy írja „ezen a téren lassan nélkülözhetetlenné váltam”. Szakvizsgáját követően tovább maradhatott munkahelyén, de nem sokáig. 1944 január 1-jén munkaszolgálatra hívták be Pesterzsébetre, ahonnan 3 hónap múlva Csíkszeredára küldték. „Helyemre protekciósabb kollega került, aki két héttel később az egész munkásszázaddal együtt légibombázás következtében meghalt” írta. Alakulatával végiggyalogolta

Erdélyt, majd 1944. november elején Mátészalka környékére vezényelték vissza őket. Itt értesült parancsnokától, hogy az egész zászlóaljukat innen azonnal Németországba vagonírozzák. Ekkor néhány katonatársával megszökött. „Négy székely fiúval megléptünk” - írta rá jellemző egyszerűséggel visszaemlékezésében. 6 napi bujkálás után az országrész felszabadult. Karcagra ment, ahol „a város szoc. dem. polgármestere felszólítására megalapítottam Karcag ideiglenes Kórházát. A németek által otthagyott Prontosilt (az antibiotikumok felfedezése előtt a legfontosabb baktérium elleni szervolt) (Sz.P) lefoglalva és a legnagyobb raktárral rendelkező patikusnak átadva, mint anyagi alapot, ennek terhére biztosítottam Karcag ingyenes gyógyszerellátását. Én voltam Karcag egyedüli orvosa. Nagy általános orvosi gyakorlatra tettem szert a foghúzástól, végtagcsonkolástól, a lumbálpunkcióig, tetanusz és kiütéses tífusz kezeléséig, volt mikroszkópom, kis laboratóriumom.”

1945 nyarán Kakán megpróbált újra elhelyezkedni az Állami Szemkórházban (ekkor már I. sz. Szemklinika), de Horai nem merte, nem tudta visszavenni. Ennek hátterében az állt, hogy az intézeti „káderes”, aki nagykanizsai származású lévén a Kakán családot ismerte, feljelentést írt Weil Emilnek, az Orvosegészségügyi Szakszervezet elnökének, „felfedve nagypolgári származásom, hogy apám a Tanácsköztársaság idején nem engedte be Rákosit a laktanyába szónokolni stb. Weil Emil kitiltott engem Magyarország minden gyógyintézményéből, és megparancsolta, hogy Nagykanizsán folytassak magánpraxist.... 1946 végén Nónay írt,

hogy őt kinevezték a II. sz. Szemklinika igazgatójának, és ha akarom odavesz díjtalan gyakornoknak. Ez 1947 tavaszán megvalósult.” 1948-ban díjtalan tanársegédi kinevezést kapott, majd amikor 1948 nyarán megalakult a Tudományos Tanács (A Tudományos Tanács 1948. szeptember 8-tól 1949. december 15-ig működött, feladata a tudományos élet szocialista átszervezése volt.) (Sz.P) „számomra mint első állami fizetést, havi 706 forint tudóspótlékot folyósított addigi tudományos munkásságomért” írta érezhető büszkeséggel. 1943- ban az A-avitaminózis szemészeti tüneteiről írt közleményt, filmet készített Marcus-Gunn-szindrómás féloldali mtermittáló ptosis esetről, zosteres exophthalmus leírását Bietti is idézte könyvében, 1948-ban az Ophthalmologica-ban írt közleményt a kontaktlencse hordhatóságának antihisztamin cseppel való fokozásáról és már befejezte vizsgálatait a zonaadaptométer használatáról centrális tapetoretinális degeneráció eseteiben. Erről a témáról csak 1950-ben és 1951-ben jelentek meg közleményei nyugati szaklapokban. E rövid felsorolás is bizonyítja, hogy a tudóspótlék folyósítása mögött megérdemelt szakmai munka állt. Amikor 1950-ben Ditrói professzor halálát követően Radnót Magdát a Szegedi Szemklinika professzorává kinevezték, meghívta Kahánt klinikájára és adjunktussá nevezte ki. Kakán szeretettel emlékezett Ditróira. Leírta, hogy Ditrói vette fel a Magyar Szemorvostársaság tagjai közé, Ditrói elnökölt első tudományos előadásán és érdekes, hogy megerősít egy sokak által „városi legendádnak tartott epizódot, idézzük: „Ditrói Gábor a mindennapostól nagymértékben eltérő és a nyárspolgár által bizonyára elítélendőnek tartott egyéniség volt. Tudta élvezni az élet örömeit, a cigányzenét csakúgy, mint az értékes színészi és színésznői teljesítményt, sőt a klinika hivatali helyiségében éjfélkor táncra perdülésre dresszírozott, cukorral jutalmazott egerek játékát is. Persze Ditrói halála után az egérkék ugyanúgy táncra perdültek, amikor már a szigorú Radnót professzor töltötte ott az éjjelt, aki úgy felháborodott ezen, hogy elköltözött a Hattyasi profeszszor vezette Fogklinikára.”

Kahánban 1950-ben, a Radnót mellett eltöltött hónapokban merült