Szemészet, 2004 (141. évfolyam, 1-4. szám)
2004-06-01 / 2. szám
Szemészet Bármennyire is szerette a vadászatot, mindig csak annyi időt fordított rá, ami nem ment a szakmai munka rovására. Ezért főleg csak a környéken, apróvadra vadászott. Az utazásra sajnálta az időt. Mégis egyszer, mikor a Kárpátalja újra Magyarországhoz tartozott, elfogadott egy medvevadászatra szóló meghívást. Becsomagolta a szükséges felszerelést és nagy amerikai Nash autóján elutazott Rahóra, ami az akkori útviszonyok miatt majdnem egy napig tartott. Rahóról szekéren zötyögött tovább, majd mikor már a szekér számára sem volt tovább űt, két öszvérre rakták fel a málhát, s így kapaszkodtak fel kísérőjével a Pietrosz 2000 méternél is magasabb csúcsa közelébe, ahol egy kis fából összetákolt vadászkunyhó várta őket. De alighogy elérték a délutáni órákban ezt a kalibát, megfájdult a foga. Arca dagadni kezdett, a fájdalom egyre fokozódott és nem volt semmi segítség. Visszafordulni a közeledő éjszaka, meg a távolság miatt sem lehetett, s reggelre bevette a nála lévő néhány fájdalomcsillapítót. Nem volt más választás, mint visszafordulni. Egy napot öszvéren és egy napot szekéren töltött tűrhetetlen fájdalmak közepette, míg a rahói kolléga meg nem szabadította fájdalmaitól. Visszamenni már sem ideje, sem kedve nem volt, ezért felült kocsijára és hazajött. A medvevadászatból sem akkor, sem később nem lett semmi. A legtöbb ember ezzel elintézettnek veszi a dolgot, de nem Kreiker Aladár. Mert ő bizony, hogy többé ilyen elő ne forduljon, kihúzatta minden fogát, és még nem egészen 50 éves korától fogva teljes alsó-felső protézist viselt. A játékba is tudományt csempésző gondolatai még mélyebbek, ha szüntelen dolgozó agya a társadalom egyes problémáira akar választ kapni. Az Orvosok és gyógyszerészek lapjában 1935-ben „Az orvosi rend válságának némely mélyebb okairól” címen jelenik meg írása. Manapság különösen érdemes odafigyelni, mit írt 57 évvel ezelőtt: „Az orvostudomány, ez a mindent elnyelő, óriásira hízott moloch, elnyelte a bizalmat is. ...Éppen ezért nem hinném, hogy bizalmi alapon a háziorvosi intézmény visszaállítható lenne, ha történt is nemrégiben erre vonatkozóan kísérlet. Költői kép igénybevételével azt mondhatnám, hogy a magánorvos delizsánszát, a múlt egyedül helyes és kívánatos orvostípusát elgázolta a tudományos fejlődés gyorsvonata.” Az Orvosi Hetilapban, a szerkesztőségi közlemények című rovatban fejtette ki álláspontját, különösen az utóbbi évtizedekben felmerült tudományetikai problémáról, a társszerzőségről. E manapság egyre bonyolultabb kérdésről alkotott véleményét nem lehet itt egy mondatban összefoglalni. Sokkal jellemzőbb az, ahogy ő csinálta. Százöt dolgozatát kivétel nélkül egyedül írta, társszerző nélkül. Lehet, hogy ő volt a szemészet utolsó polihisztora? Tanítványai sok száz dolgozatában, bármennyit segített és javított azokban, sehol nem találjuk a nevét mint társszerzőt. Ennyire szigorú természetesen csak magával szemben volt. Megengedhetőnek, sőt természetesnek tartotta, ha két különböző szakember tudását összeadva születik közlemény, de hogy 4-5 azonos szakmájú orvos neve szerepeljen egy közlemény után, azt nevetségesnek, s ha köztük vagy a névsor végén az intézetvezető neve is ott található, azt mélységesen elítélendőnek tartotta. A második világháború előtt számos tanulmányutat tett külföldön és részt vett több nemzetközi kongresszuson. Mesteréhez, Blaskovicshoz hasonlóan nem volt szenvedélyes utazó, de igyekezett ott lenni mindenütt, ahol valami újat lehetett tanulni. így vett részt 1929-ben az amszterdami nemzetközi szemészkongresszuson is. Itt számolt be az akkor világhírű spanyol Arruga professzor arról, hogy a Gonin által 1921-ben felfedezett módszerrel az ablatio retinae-t, mely addig gyógyíthatatlan betegség volt, valóban meg lehet gyógyítani. Kreiker professzor, aki hallotta Arruga előadását, azonnal megtanulta a módszert. Hazatérve nem telt bele egy hét sem, mikor ablatio retinae-vel kereste fel az Idegklinika egyik tanársegéde, akit Gonin módszere szerint sikerrel megoperált. Ez volt az országban az első ablatio-ellenes műtét. Egyéniségéből következik, hogy a műtét technikáját azonnal továbbfejlesztette, és a retina szakadásának pontos lokalizációjára szellemes új módszert dolgozott ki. A második világháború utolsó idejét, akkor már mint Kettesy Aladár, egy budai pincében vészelte át, ahol egy kis tábori kórház működött. Itt operálta a magyar, német és orosz sebesülteket. Köztudomású volt róla, hogy nem igen lehetett szovjet- és kommunistabarátsággal megvádolni. Ezért jól körülhatárolt körök azonnal szemet vetettek professzori állására. Gondoskodtak arról is, hogy Debrecenbe történő - számukra váratlan visszatérése után - azonnal letartóztassák. Kiszabadulását követően a kirabolt és teljesen kifosztott klinikán csak lassan indult a kezdetben normálisnak alig nevezhető élet. S közben forrongott a világ, s az egész magyar társadalom. Valami új, valami egészen más volt keletkezőben. S hogyan reagált erre Kettesy Aladár? Pontosan úgy, olyan egyéni mechanizmus alapján, ahogy eddig is reagált mindenre. Elkezdett azonnal oroszul tanulni, és fáradhatatlanul olvasta azokat a könyveket, melyek az új társadalom lényegét akarták megmagyarázni. O, aki tudományos alapossággal írt a vadászatról, a sakkról, s az orvosi rend válságának okairól, hogyne írt volna az egész társadalom előttünk zajló hihetetlen méretű és mélységű válságáról és változásairól? így jelenik meg 1947-ben a Szociáldemokrata Párt megbízása alapján írt, a „Szocializmus dióhéjban” című füzete. Ez az írás azután kiváltotta a jobb- és baloldal dühét, haragját, bosszúságát, megvetését vagy egyszerűen csak gúnyos mosolyát. Pedig semmi egyéb nem volt, mint egy mindenről gondolkodó ember rövid eszmefuttatása az akkor nagyon aktuális kérdésekről. Ahogy egyszer fontosnak látta - nem véletlenül - hogy az orvosi deontológiáról vagy a társszerzőségről írjon, éppen úgy találta akkor aktuálisnak, hogy a szocializmusról írjon. Minden, ami ezen túl van. nem egyéb, mint a környezet tendenciózus, helyenként rosszindulatú belemagyarázása. Magam, aki 34 évet töltött el Kettesy professzor munkatársaként, és talán nemcsak szigorúan munkatársként, pontosan, in extenso ismertem főnököm véleményét a létező szocializmusról és nem dióhéjban. Ebben a szomorú és kilátástalannak tűnő helyzetben nagy esemény is történt. Megjelent 1945-ben Stuttgartban életének legfőbb műve, az Eingriffe am Auge című nagy műtéttani tankönyve, amely még további két kiadást ért meg (1959 és 1970). Az Eingriffe am Auge valóban minden operáló szemorvos „Bibliájává” vált, és nemcsak a német nyelvterületen. Alberth Béla
