Szemészet, 2002 (139. évfolyam, 1-4. szám)
2002-12-01 / 4. szám
68 Szemészet Up-to-date approaches for diagnosis and treatment of fractures of the orbit Szentirmai, Annamária, Pálfalvy, Mária National Institute of Traumatology and Emergency, Budapest Aims: Based on a retrospective study of patients with orbital trauma, to determine the optimal treatment policy taking account of the concomitant injuries, and to develop an appropriate algorithm for the teamwork involved in diagnosis and treatment in such cases. Method: Data from 606 patients with orbital trauma (1/3 female, 2/3 male, age 20-50 years) was studied. The injury was monotrauma in 1/3 of cases, and multiple trauma (including polytrauma: 11%) in the remaining 2/3. The orbital traumas were classified into the following groups: orbito-zygomatic, orbito-maxillary, orbito-cranial, orbito-frontal, orbitotemporal, and naso-ethmo-orbital. The treatment team comprised a neurosurgeon, a maxillo-facial surgeon, an ORL surgeon, an ophthalmologist, and a trauma surgeon. Surgical techniques used were internal fixation with mini- or microtitanium plate, and for replacement of missing tissue conserved fascia lata or lyophilised dura. Time of surgery after the injury was classified as follows: group I - within 24 hours, group II - within 14 days, group III - after more thanl4 days. Results: Enophthalmus, diplopia, meningitis, sinusitis, osteomyelitis, kerato- conjunctivitis, or facial deformity occurred in the polytrauma and multiple-trauma groups if the treatment was given after more than 2 weeks. The best functional and aesthetic results were observed in the group of „early postponed” treatment, with surgery within 14 days. Conclusion: In orbital fractures, if the patient has severe concomitant trauma (e.g. polytrauma), we think that primary (within 24 hours) surgical intervention is not necessary; in our view treatment within 14 days, but after the first oedema stage, is the ideal timing. Chandler-szindróma Forgács Ágnes, Korompai Károly B.-A.-Z. Megyei Kórház, Szemészeti Osztály, Miskolc Az iridocornealis endothelialis szindróma (ICE) legismerebb formái a progresszív iris-atrophia, a Chandler-szindróma és a Cogan-Reese- szindróma. Cél: Ismertetni egy viszonylag ritka betegséget, mely az iridocornealis endothelialis szindróma (ICE) egyik formája. Eset: B. L. 41 éves férfi, akit koponyasérülése miatt a Traumatológiai Osztályon kezeltek. Konzíliumi vizsgálat során derült ki, hogy a bal szemére fél éve rosszul lát. A részletes vizsgálatok alapján Chandler-szindrómát véleményeztünk. Módszer: A szokásos szemészeti vizsgálatokon kívül - visus, réslámpa, ophthalmoscopia - szemnyomásmérésre, gonioscopiára, UH- és látótérvizsgálatra és cornea-topographiára is sor került. Eredmény: Mindhárom betegségre jellemző a cornea endotheliumának proliferációja, amely membránképződéssel jár a csarnokzug területében. A membrán kontrakciója strukturális változást eredményez az irisben, elülső synechiák jönnek létre, blokkolva a trabecularis hálózatot, ami szekunder glaucomához vezet. Következtetés: A Chandler-szindrómát a közepes fokú iris-atrophia, cornea-oedema és közepes fokú intraocularis nyomásemelkedés jellemzi. A diagnózis felállításához fontos a gonioscopia elvégzése, ahol láthatók a perifériás elülső synechiák. Betegünknél a cornea- és az iriselváltozások jellegzetesek, az intraocularis nyomás kis értéket mutatott. 2002 augusztus 30.
