Szemészet, 2001 (138. évfolyam, 1-4. szám)

2001-03-01 / 1. szám

Szemészet

138. évfolyam (2001) 56

Bíró Imre

(1905-2000)

A XX. századot átívelő életével nagy szemorvos egyéniségek tanúja távozott el az élők sorából 2000. október 19-én. Abban az évben született, amikor Schulek Vilmos meghalt, mindenekelőtt Grósz Emil tanítványának tekintette magát, de munkatársa volt Blaskovics Lászlónak, ifj. Imre Józsefnek, Horay Gusztávnak, Nónay Tibornak. Életének 95 éve, a szakma története iránti érdeklődése, tudományos munkássága különleges üzenet a mai generáció számára.

Egy 1975-ben írt tanulmányában így írt: „Régi igazság, hogy egy mesternek személyes varázsa addig tart, amíg tanítványainak a tanítványai élnek. Én Schulek egy tanítványának a tanítványa vagyok, s nemzedékem elmúlásával az ő személyes varázsa is meg fog szűnni.”1 Bíró Imre halálával valami valóban megszakadt, e neves elődök személyes ismerője, tanúja nincs többé. Gondolhatnék, rengeteg ismeretet elvitt magával a sírba. Szerencsére az életművében található számos cikk és tanulmány bőséges adatot tartalmaz az általa vizsgált korok és személyek történetéhez. Még felsorolni is sok azokat a szemészet-történeti tanulmányokat, amelyek csaknem 7 évtizedes szakmai működése után ránk maradtak.

1905. október 5-én Nagyváradon született, ahol középiskolai tanulmányait is végezte, s a családi háttér (édesapja gimnáziumi igazgató), valamint a város századelejei kulturális élete meghatározó volt élete alakulásában. írói ambíciói már 1923-ban, a pesti egyetem orvos karán folytatott tanulmányai idején jelentkeztek, s önéletrajzában bevallja, hogy orvosi stúdiumai a hat év alatt igazából egyszer sem hozták lázba, egészen addig, amíg a szemészetet nem kezdte hallgatni Grósz Emil intézetében. „A szemészetnek, a szemklinikának, de valószínűleg Grósz Emil professzornak olyan hatása volt rám, hogy lehullott rólam az a közömbösség, amivel addigi orvosi tanulmányaimat folytattam és nemcsak szívvel és lélekkel, hanem fokozott szellemi érdeklődéssel fordultam az orvosi, és különösképpen a szemészeti stúdiumok felé.”2 Mi sem volt természetesebb, hogy a váradi származású Grósz Emil meghívta a friss diplomás ifjú orvost, aki 1931. szeptember 1-jétől a Mária utcai klinika munkatársa lett. Az az 5 esztendő, amelyet Grósz Emil 1936-os nyugdíjaztatásáig mellette tölthetett, meghatározó volt Bíró Imre életében. Élete folyamán számos formában állított emléket szeretett mesterének. Egyik legkitűnőbb munkája, az „Egy klinika nem halhat meg...” című könyve, amelyben szépírói erényeit is megcsillantja, máig a legkiválóbb jellemábrázolás Grósz Emilről, de élete

végéig szeretett munkahelyének, a Mária utcai Szemklinikának is aere perennius állított emléket.3

Blaskovics mindössze 2 éves Mária utcai klinikai működésének (1936-38) is tanúja és egyéniségének érzékeny megfigyelője. Blaskovics halála után ifj. Imre József vette át a klinikai gárda megmaradt részét. Új főnöke politikai nyomásra kénytelen volt Bírót távozásra felszólítani, ezért 1939-től a Zsidó Kórház szemészeti ambulanciájára került. 1941 és 1944 között munkaszolgálatosként a Fiumei úti Magdolna Kórházban a röntgenosztályon kapott beosztást, innen átmenetileg több ízben kirendelték fizikai munka végzésére, azonban szerencsésen mindig visszakerült a Magdolna Kórházba. Itt érte a háború vége, s visszatérhetett „ifjú orvosi évei legszeretettebb színterére, a Mária utcai Szemklinikára.”2 Ekkor már Nónay Tibor volt a megbízott igazgató, mivel ifj. Imre József 1945 januárjában meghalt. Amikor 1946-ban az Illés utcai Állami Szemkórházból

I. Szemklinika lett és Horayt kinevezték igazgatónak, Bíró követte Horayt az újonnan szervezett klinikára. A régi barátság kettőjük között ismét gyümölcsöző együttműködést eredményezett. 1950-ben Horayt koholt vádakkal eltávolították a klinika éléről, Bírót pedig 1951-ben szemészeti rendelés megszervezésére kérték fel repülő-orvosi vizsgálatokhoz a Sportkórházban. Később ezt sportorvosi szemészeti szakrendeléssé bővítették. 46 éves korától 70 éves koráig, 1975-ben bekövetkezett nyugdíjaztatásáig szívvel-lélekkel vett részt a Sportkórház szakmai és tudományos működésében, a kórház általános szellemi életében. Szerkesztője volt a havonta megjelenő „Sportkórházi Figyelő”-nek, szervezője a kórház rendszeres tudományos üléseinek. Nyugdíjasként is a kórház kötelékében maradt, s az 1952 óta folyamatosan végzett Onkológiai Intézeti szemész szaktanácsadói feladatait továbbra is ellátta.

1946-ban magántanári címet kapott, 1957-ben kandidátusi, 1978-ban doktori fokozatot szerzett. Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy tudományos munkásságát elismerték, méltányolták. Kutatásai előterében az öröklődő szem-Nekrológ