Szemészet, 1987 (124. évfolyam, 1-4. szám)

1987 / 3. szám

Sikeres tevékenységünk híre külföldre, többek közt a Szovjetunióba is eljutott és 1955-ben a Moszkvai Egészségügyi Minisztérium kérésére a Szovjet— Magyar Egészségügyi Egyezmény keretében mind a szklerális, mind a korneális lencsék préseléssel történő készítésének dokumentációját átadtuk, s eljárásunkat néhány év múlva már 40 szovjetunióbeli kontaktlencse laboratóriumban használták.

A hazai szemészeti irodalomban az első kontaktlencsére vonatkozó közleményt 1956-ban Bertényi Anna írta [6], aki akkoriban a kontaktlencse laboratóriumban mellettem dolgozott, mivel szerette volna magát e szakmai ágra specializálni. Ez azonban különféle okok miatt meghiúsult. A technikai munkát Kun László és Perlusz László végezte.

1962-ben a kontaktlencse problematikája terén forradalmi újítást jelentett a lágy lencse feltalálása. Prágában ugyanis 0. Wichterle kémikus [7] és M. Dreifus szemorvos [8] egy merőben újfajta anyagból készült lencsetípust dolgoztak ki. Ebből a hydro xymethyl-metbakrylat (HEMA) nevű anyagból egy képlékeny, lágy, flexibilis gél-szerű lencsét lehetett készíteni. Azáltal, hogy ez az anyag 35%-nyi vizet tartalmazott, a belőle készült lencse egyenletesen, lágyan simult a korneára. Nagy előnye a PMMA-ból készült lencsékkel szemben elsősorban abban rejlett, hogy kezdettől fogva úgyszólván érezhetetlen volt, nem okozott eleinte sem irritációt, mint a kemény lencse. Bár alatta a könnyfilm alig cserélődött, a korneahám oxigénnel történő ellátását az anyag permeabilitása lehetővé tette, s az oxigén a könny útján a lencsén átdiffundálhatott a korneához. 1960—1970 között a lágy lencsék használata robbanásszerűen kezdett a nyugati világban terjedni, Wichterle-ék szabadalmát megvette a Bausch & Lomb amerikai cég, és lencséiket tízezerszámra vásárolták meg, most már nemcsak optikusok, hanem szemorvosok is. Mivel az eredeti HEMA anyagnak több hibája volt, az amerikaiak rajta különféle módosításokat végeztek, hogy tartósságukat és optikai hatásukat javítsák. A 70-es évek végefelé úgy látszott, hogy véglegesen megoldódott a kontaktlencse-viselés kérdése.

Időközben kiderült azonban, hogy ezek sem tökéletesek. Meglehetősen szakadékonyak voltak, felületük gombásodásra volt hajlamos, idővel mind több eltávolíthatatlan felrakodás képződött rajtuk, minek következtében 1—2 évi viselés után gyakran használhatatlanná váltak. Hogy e hibák minél későbben következzenek be gondos és rendszeres tisztításra és fertőtlenítésre szorultak. E procedúra bizonyos kényelmetlenséget jelentett, viszont ha ezt elmulasztották, a lágy lencse jóval gyakrabban okozott keratitist, ulcust mint a kemény lencse. Kényelmes viselete viszont olyan óriási előnyt jelentett, hogy kedvéért legtöbben vállalták a rizikóját.

De mivel a lencseviselők hanyagsága következtében mindinkább gyakoribbá vált a velük kapcsolatos szemgyulladások száma, a kutatók olyan lencseanyagot kerestek, melynek viselése biztonságosabb. A cél az volt, hogy olyan lencsét állítsanak elő, mely egyesíti magában a PMMA kitűnő optikai hatását, egyszerű tisztíthatóságát, valamint a lágy lencsék oxigénpermeabilitását. A 70-es évek végefelé a nagy kontaktlencsegyárak, melyek évente több százezer lencsét állítottak elő, külön fejlesztési részleget létesítettek, ahol kutató csoportok foglalkoztak a lencsék tökéletesítésével.

E kísérletek kapcsán jöttek rá, hogy ha a PMMA anyagot 25%-nyi Szilikonnal polimerizálják, oxigénáteresztő kemény lencséhez juthatnak, melynek használata minden addiginál kedvezőbbnek tűnt. E lencséket „oxigénáteresztő” vagy „félkemény” (Gasdurchlässige) lencsének nevezték el. Anyaguk ugyanis 6—15%-nyi vizet képes felvenni, s a szilikon komponens miatt átereszti az oxigént a korneához még akkor is, ha elég szorosan tapad rá. A gyárak között

120