Szemészet, 1983 (120. évfolyam, 1-3. szám)

1983 / 2. szám

Jelen közleményünk alapja az a további megfigyelésünk, hogy a szóbanforgó ferde fej tar tás mindkét szem letakarásánál, tehát a vizualitás teljes kikapcsolása esetén is létrejöhet, főleg kisebb gyermekeknél és kifejezett sebreakció esetén. Felnőtteknél: kiknél a posztoperatív torticollis egyébként is jóval ritkább és enyhébb, ez a tünet sem feltűnő. Ebben a gyermeki központi idegrendszer sajátosságainak jelentős szerepe van. (A kancsalműtétet követő ferde fejtartás jellegzetességeit 1978-ban részletesen ismertettük.) Ezen utóbbi, a látási impulzusoktól és az akarattól független, kancsalműtét után fellépő fejtartási rendellenesség joggal enged olyan idegi kapcsolatot feltételezni, melynek szenzibilis receptorai a szemizmokban vannak. Az innen kiinduló afferens, proprioceptív jellegű ingerületek — még nem ismert úton, de feltételezhetően a vesztibuláris rendszer közvetítésével — befolyással vannak a nyak, tarkó és felső vállöv izmaira és képesek ezek innervációja által ferde fej tartást létrehozni. Tehát a motoneuronok a fejelfordítás szolgálatában állanak. Egyébként az a tapasztalatunk, hogy ez a jelenség nem csupán a posztoperatív ferde fejtartásokra szorítkozik.

Fenti észlelésünk elektrofiziológiai alátámasztása igen nehéz feladat, mivel a nyak-, tarkó- stb. izomzat kisebb-nagyobb kontrakciói számos más okból is létrejöhetnek. Ezért nem jártak eredménnyel Becsivel végzett állatkísérleteink sem (POTE Gyógyszertani Intézet). Hiszen a szemizmok jóval egyszerűbb: húzási, feszülési reflexei, melyet hazánkban Marek és Merkel (1971) közöltek, sem egyértelműen elfogadottak. Mindezek miatt egyelőre meg kell elégednünk a nagyszámú (többezer) klinikai megfigyeléseinkből levonható következtetésekkel, ill. a szemizmok afferens ingerületeire vonatkozó szerény irodalmi adatokkal.

Megemlítendő, hogy — mint később kiderült -— vizsgálataink és eredményeink több szempontból hasonlítanak Oppel (1958, 1962, 1967) közléseihez, melyekben a passzív izomváltozást követő jelenségekkel, ill. a mioszenzoros visszajelentés szerepével foglalkozik v. Tschermak—Seysenegg elmélete (1958) és a V. Holst—Mitterstaedt-íéle „Reafferenz-Efferenzkopie” (1950) vonatkozásában. Ez utóbbi séma és módosításai napjainkban szintén bírálat tárgyát képezik (Behrens és Grüsser, 1977). Oppel a következmények szubjektív és a vizualitással kapcsolatos részével foglalkozik. Mi viszont objektív és a látási tényezőktől független jelenségekről számolunk be: egy harántcsíkolt izomcsoport (aszemizmok) passzív megváltoztatására bekövetkező, akarattól és vizualitástól nem függő hatásról egy másik — a fejmozgatást létrehozó — harántcsíkolt izomcsoportra. Tehát motoros és nem szenzoros folyamatot ismertetünk, amelyek párhuzama nem bizonyos, de amelynek sajátságos, fejelfordításban manifesztálódott „feed-back” jellegét elfogadhatónak gondoljuk.

A szemizmok proprioceptív beidegzésének szerepét általában a szemmozgáskontroll-tevékenységgel gondolják kapcsolatosnak. Robinson (1977) lehetségesnek tartja, hogy a szemizmok afferens szignáljai a nem-vizuális szemhelyzetstabilizációval függnek össze. A kutatók szerint ez az innerváció enyhe (Jaensch, 1956). Mégis, mi azt figyeltük meg, hogy kancsalság ellen végzett műtét után, az elfordult fej az egyenesbe való visszafordítása, gyakran jelentős ellenerőt kíván a vizsgálótól. Ezt azonban csak eleinte észleljük, mert a kancsalműtétet követő torticollis múló, csökkenő tendenciájú tünet. Hangsúlyozni szeretnénk tehát, hogy e fejelfordítást szolgáló impulzus jóval nagyobb, mint ezt az eddig megismert anatómiai-morfológiai képletek, elektrofiziológiai adatok stb. alapján a szemizmok propriocepciójával kapcsolatosan feltételezhettük.

Bizonyos fontos körülmények mérlegelését, így a fájdalomérzés, vagy a gyermekkor szerepét, tudatosan mellőztük. Ez jóval messzebb vezetett volna, mint azt jelen mondanivalónk megkívánja.

66