Szemészet, 1983 (120. évfolyam, 1-3. szám)
1983 / 2. szám
Szemészet 120. 05—68. 1985. A Pécsi Orvostudományi Egyetem Szemklinikájának (igazgató : Takáts István egyetemi tanár) közleménye Klinikai adat a szemizmok proprioceptív beidegződéséről tSEBESTYÉNJÁNOS A szemizmok proprioceptív beidegzése, ill. ennek szerepe Dogiel (1906) közlése óta vitatott. Szentágothai (1949) állatkísérleteiben, rostdegenerációs módszerrel nem talált morfológiai bizonyítékot ilyen reflex-ív létezésére. N egati visz ti ku s álláspontját más kutatók (Mc Intyre, 1941, Cogan, 1947) is osztották. De ez a kérdés-komplexum napjainkban sem tisztázott, holott számos új adatot közöltek részben magáról az okulomotorikáról, részben pedig a szemizmok ultrastruktúrájáról, elektrofiziológiájáról, farmakológiájáról, anyagcsere-, ill. enzimváltozásairól, működésük matematikai formuláiról stb. Ezzel szemben számos új adat is megerősíti a szemizmok proprioceptív elemeinek és ezek változatainak létezését, ill. az interocepció valószínű szerepét a szemizomműködés szenzoros és szenzibilis reakcióiban (Cooper és Daniel, 1949, de Groot, 1975, Oppel 1958, 1962, 1967). Emellett a szemizomrostokról vallott dualisztikus koncepció a „twitch”-„fast” és „slow” rostokról is kibővült (Bach-y-Rita és lto, 1966, Schulze, 1972, 1977, Breinin, 1977). Mayr (1971, 1977) hat rost-típust különböztet meg az orbitális, ill. bulbáris zónában színük, vastagságuk, beidegzettségük, működésük szerint. Ezek között feltételeznek a propriocepció szolgálatában álló afferens rostokat is. A szemizmok proprioceptív beidegzettsége tehát nem elvetett, hanem inkább elfogadott tétele a vonatkozó szakirodalomnak. Azonban napjainkban is bizonytalanságot okoz — az eredményes kísérletek ellenére — a teljes reflex-ív anatómiai verifikáltságának elégtelen volta (Robinson, 1977). Még kérdésesebb e propriocepció szerepe. Éppen ezen vitatottság miatt gondoltuk indokoltnak olyan megfigyeléseink ismertetését, melyek ezt a kérdést klinikai oldalról közelítik meg, habár eredetileg nem erre irányultak. Sőt, eredeti elképzeléseink szempontjából csalódást okoztak. 1968-ban közöltük először azt a megfigyelésünket, mely szerint főleg konvergens kancsalságok egyoldali műtétje után — az inkomitancia különböző megnyilvánulásai mellett — ferde fejtartás lép fel. Ennek fő komponense általában az arc elfordítása a gyengített izom irányába. Legtöbbször jelen van az okuláris torticollisok másik két komponense: a vertikális és a torziós is. Mi ezt a jelenséget kezdetben kizárólag a meglevő, bár csökevényes, binokularitás akut zavarával hoztuk kapcsolatba. Abból indultunk ki, hogy miként a szemeredetű ferde fejtartás szemizomműtéttel korrigálható, úgy a szemizomműtét — és így a kancsalműtét is — okuláris torticollist okozhat. Csak később figyeltünk fel arra, hogy e posztoperatív torticollis fokozódik, ha a beteg az operált szemmel fixál, és csökken vagy megszűnik, ha a nem operált szemet eltakarjuk. így e fejtartászavarban monokuláris faktorokat is fel kellett tételeznünk (1973), de találhatunk erre a jelenségre más vizuális vonatkozású magyarázatot is. 65
