Szemészet, 1966 (103. évfolyam, 1-4. szám)
1966-03-01 / 1. szám
Remky (1949) adatai szerint hydrophthalmusos esetei közül hat-hun 0,1—0,25%-os atropin szemcseppekkel ért el T csökkenést. Ezekben az esetekben a hatásmechanizmus az atropin csarnokvíztermelést csökkentő hatásán kívül az lehet, hogy a corpus ciliare izomzatának elernyedése következtében (eseteinek egy része aniridiás volt) a csarnokvíz elfolyása szempontjából mechanikusan jobb helyzet teremtődött. A látóélesség eredményeket feltüntető táblázatunkból kiderül, hogy a 90 értékelhetően ellenőrzött szemből alig több, mint az egynegyede (27,8°/0) lát aránylag jól (0,25-nél jobban) és a szemeknek több mint a fele (55,5%) gyakorlatilag vak (0,02-né 1 rosszabb). A 48 kétoldali esetünkből eszerint 12, tehát az egynegyede vak. Ha pedig a vakság kezdetét Helm monográfiájában (1963) közölt adat szerint 0,05-nek vesszük, akkor a 90 szem közel kétharmada és a 48 kétszemes esetünk egyharmada vak. A fénytörést 39 szemen tudtuk megállapítani. 36 szem rövidlátó volt (többnyire astigmiával), a legmagasabb érték —18,0 D volt. Két esetben találtunk kisfokú túllátást és egy esetben túllátásos astigmiát. A T csökkentése céljából végzett műtétek táblázatán látható, hogy 114 műtét közül csak 30 után (26,3%-ban) normalizálódott a T. Az egyszemen végzett több műtét is csak azt eredményezte, hogy a 63 szemen végzett egy vagy több műtét csak 30 szemben — tehát a felében sem — tudta a T-t normalizálni. Adataink szerint a nem operáltaknak jobb a látóélesség és T átlaga. Ennek az a magyarázata, hogy általában a súlyosabb esetekben (magasabb T, látóélesség, látótér rosszabbodás, szaruhártyaelváltozások stb.) történt műtéti beavatkozás. A sok fajta és csak egynegyedében eredményes műtét azt mutatja, hogy az „oki therapia”, a csarnokvíz szükséges mérvű elvezetésének biztosítása csak véletlenül következik be. Ugyanis, a csarnokvíz útját a csarnokzugon keresztül csak „vaktában” (anélkül, hogy látnánk, mit csinálunk) igyekeztünk biztosítani — és lehet, hogy sipolyképző műtéteink egy részének jó hatása (pl. elhegesedett lapos filtratiós párna esetében is) „másodlagosan” alakul ki : beavatkozásunkkal a Barkan-hártyát szakítjuk el. Barkan (1942) a hydrophthalmus gyógyításában bevezette a „célzott therapiát” : a csarnokzugot fedő hártyát binokuláris lupe alatt kontakt-kagylón át nézve metszette át egy teljes quadránsban. 1953-ban közölt eredményei szerint a „célzott” goniotomiával 196 szem 39%-ában sikerült a T-t normalizálni mioticumok nélkül is, az esetek felében elegendő volt egy beavatkozás. Megfigyelése szerint a csarnokzug bemetszésekor az iris gyöke visszacsúszik és ezáltal is szabadabbá válik a csarnokvíz elfolvásának útja. Ha a cornea hámja oedemás volt, úgy lekaparta a cornea hámot és glycerint cseppentett, hogy a műtéti területet a gonioscopon át zavartalanul láthassa. Újabban Worst (1964) tovább javította és igen részletesen leírta a „célzott” goniotomia eléggé körülményes műtéti technikáját. Egész pontosan meghatározza a beavatkozás helyét : 0,75 mm-rel az iris síkja fölött vezetett tűvel egy quadrans területén az embrionális mesodermalis háromszög tetejét a Schwalbe-gyürü alatt metszi be. Bőké és Grewe (1964) a „célzott” goniotomiával 70% körüli jó eredményt értek el. Hangsúlyozzák, hogy a több szövődmény lehetőségével járó és kozmetikailag is hátrányosabb sipolyképző műtétet csak akkor kell végezni, ha az ismételt goniotomia sem hozta meg a kívánt eredményt. — A goniotomiának tulajdonképpen csak akkor van contraindicatiója, ha a csarnokzug minden quadránsban ereződött. A hydrophthalmus okozza a legtöbb gyermekkori vakságot. Ez ellen eredményesen csak akkor küzdhetünk, ha a betegséget minél előbb felismerjük 18
