Szemészet, 1960 (97. évfolyam, 1-4. szám)

1960-03-01 / 1. szám

szór vezető chiasmatüneteket okozhatnak (43, 52, 75, 144, és az említett glioblastomák).

A phakomatosisok közül a Recklinghausen-betegséghez és sclerosis tuberosához társulhat. Neurofibromatosisra utaló „forme fruste” tünetek az opticus gliomák 10—16%-ában kimutathatók (41, 90, 114). Jóval szorosabb kapcsolatot vél Davis (1940) és Bürki (1944) a neurofibromatosis és az opticusglioma között. Ezzel szemben kétségtelen, hogy a klinikai tüneteket mutató Recklinghausen-betegség egyik legritkább társtünete. Itt csak Davis et al. (1954) 175-arc-, illetve nyaki neurofibroma miatt operált betegére hivatkozunk. Egynek sem volt opticustumora. Leírtak azonban opticustumort klinikailag manifestált neurofibromatosis rész jelenségeként is (107, 148).

Neurofibromatosishoz társulhat neurinoma illetve meningeoma is (16, 127). A Recklinghausen-betegséghez társult opticusgliomában az öröklődés is kimutatható (35, 59, 65, 89).

Sclerosis tuberosa — mint ismeretes —- gyakrabban a retinában, ritkábban a papillában okoz apró, astrocytomából álló tumorokat. Klinikai jelentősége nincs, csak diagnosticai. A jól ismert bőr- és neurológiai tünetek mellett ,a sclerosis tuberosa diagnosisát megerősíti. A látóideg szemüregi vagy intracranialis szakaszán — a rendelkezésünkre álló irodalom alapján — nem tudunk sclerosis tuberosához társuló opticusgliomáról (114).

Meningeoma. A meningeomák gyakoriságát a következő adatokkal jellemezhetjük. Reese (1951) említett orbitatumor anyagának 8%-a, Forrest (1949) 118 szövettanilag feldolgozott orbitatumorából 14,5%. Newell, Beaman (1958) a központi idegrendszerben talált 143 meningeomájából 41 helyezkedett el a chiasmatájon. A 41-ből 2 opticus meningeoma fordult elő, azaz a hasonló tüneteket okozó tumorok közel 5%-a.

A kor és nem szerinti megoszlása a meningeomákra jellemző. Rendszerint 30—40 év felett okoz klinikai tüneteket, nőkön gyakrabban fordul ■elő (4 : 1). Azonban gyermekkorban is írtak le meningeomát. 8 húsz éven alul észlelt opticusmeningeoma közlést ismerünk (10, 48, 66, 88, 92, 101, 119, 152). Ryan (1953) esetében veleszületett volt. A gyermekkorban jelentkező opticusmeningeomák malignusabb lefolyásúak.

Zülch (1956) a meningeomákat 4 csoportra osztja. Az első három — az ■endothelialis, fibrosus és angiomatosus meningeoma — klinikailag egységes, lassan növő, jóindulatú tumor. A negyedik — a meningosarcoma — malignusan elfajult, nehezen befolyásolható, viszonylag gyorsabban növő tumor. Áttétet azonban ez sem okoz.

Casari (1947) az opticus meningeomát — környezetéhez való viszonya alapján — három csoportra osztja. Az első csoport az arachnoideát infiltrálja, a durát nem, tokos. Környezetét csak compressio következtében sérti. A második a durán áttör, a környező mesenchymalis eredetű szöveteket infiltrálja. A harmadik csoport az opticust is infiltrálja. Bár Zülch (1956) tagadja annak a lehetőségét, hogy meningeoma a fehérállomány közé törjön, mégis 5 megbízható casuisticát ismerünk, midőn meningeoma az opticust infiltrálta (11, 42, 66, 92, 99). Forrest (1949) szerint az erek mentén (art. és vena centr. retinae) infiltrál a meningeoma a látóidé"! rostjai közé.

A tokosán növő tumor a leggyakoribb. Az infiltrative növekedő tumor a szemüreg izmait, kötőszövetét szűri be, sőt betörhet a bulbusba is. Intrabulbarisan elsősorban a chorioideát infiltrálja (27, 32, 66, 101, 119), néha a sclerát is (101, 119). Fedheti a papillát (5).

A meningeoma ritkán orbitalis (118), az esetek zömében intracranialis kiindulás ú.Benedict (1949) 52 opticus meninceomája közül csak 17 primären orbitalis. Verhoeff (1932) 8 esete mind intracranialis eredetű volt. Ha a tumor