Szemészet, 1957 (94. évfolyam, 1-4. szám)
1957 / 4. szám
A sátoraljaújhelyi Városi Kórház (mb. igazgató: dr. Kérdi/ Kálmán) Szemosztályának (főorvos: dr. Valenta András) közleménye Az uveitisek kóroktana és kezelése többéves anyag alapján* VALETTA ANDRÁS Az uvea megbetegedése, kóroktana és kezelése hosszú idő óta a különböző szemészeti iskolák érdeklődésének előterében áll. Ez az érdeklődés annál is inkább indokolt, mert hiszen megjelenésében, kórképében súlyos, gyakran fájdalmas és hosszadalmas megbetegedésről van szó, mely távolabbi kihatásaiban, vagy a közvetlenül előidézett állapotból kifolyólag, végső fokon megvakuláshoz, sőt a szem elvesztéséhez is vezethet. A kérdéssel foglalkoznunk kell, mert a társadalombiztosítás szempontjából sem közömbös, hogy éppen az uvea megbetegedései kapcsán mutatkozik leginkább kórházi ápolás, táppénz vonalán a legnagyobb kiugrás. Fair (1) 1954-ben megjelent cikkében ugyancsak foglalkozik az uveitis kérdésével, mint azzal a szembetegséggel, mely az amerikai hadseregben a legnagyobb munkaerő-kiesést okozza. Az előadásban nem osztályozom az uveát külön elülső és hátsósegmentumra, úgyszintén teljesen helytelen lenne, ha a tünet-tanáról és kórisméjéről beszélnék, mert hiszen ezek mindnyájunk előtt közismertek. De igenis beszélnünk kell az uveitisek kóroktanáról. Lindner legutóbbi tankönyvében nagyon helyesen megjegyzi, hogy az aetiológia felderítése másodrendű feladat, elsőrendű kötelességünk a kezelés beindítása (mydriaticumok, fájdalomcsillapítók, antibioticumok, sulfamidok, salicylatok stb. adása). Nyilvánvaló, hogy a kezeléssel nem várhatunk az aetiológia kiderítéséig, de végleges gyógyulást biztosan mégis csak akkor remélhetünk, ha a kóroktant tisztáztuk. Kurz (2) 1953-ban azt írja, hogy az uveitisek aetiológiai diagnosztikája még igen gyenge lábon áll, s bár teória sok esetben bőven áll rendelkezésre, minél szigorúbbak vagyunk, annál nagyobb bizonytalanság vesz körül bennünket ebben a kérdésben. Számos statisztika ismeretes. Megvizsgáltuk ezt a kérdést mi is többéves beteganyagunkban. Utóbbi években 137 uveitises beteget kezeltünk. A 137 uveitises beteg kórházi ápolására 3451 napot fordítottunk, az egy betegre jutó ápolási nap 25,2. Ez az érték természetszerűleg csak a bentfekvés tartamára vonatkozik, s a munkából való kiesés napjainak száma ennél tetemesen több. A betegség szerinti megoszlás az 141. oldalon levő táblázatból leolvasható. Ami a táblázatban a legszembetűnőbb, nyilván az, hogy az ismeretlen aetiológiájú uveitisek száma több mint az esetek %-e. Kérdés, hogy egyrészt rossz fényt vet-e ez a körülmény osztályunk működésére, másrészt valóban csak az esetek %-e ismeretlen-e ? Ha összehasonlítást teszek Kimura—Hogan- Tygeson (3) 1954-ben Newyorkban megjelent közleményével, akkor kiderül, hogy pl. az általuk összeállított gyermek-statisztikában az iridocyclitisek 2/3-a ismeretlen eredetű és a közöli 29 chrioretinitises esetükből 10 esetben toxoplasmosist állapítottak meg. 19 esetet tisztázatlannak minősítettek. Hozzá kell tennem, hogy az aetiológiai felderítést nem vidéki kórház szintjén végezték, hanem a legmodernebb laboratóriumokban, lokális és általános vizsgálatok, számos serológiai és cutan reakció igénybevételével, mint ezt közleményükben is hangsúlyozzák. A statisztika mindenesetre csalfa eszköznek bizonyul. Alvaro (4) — ugyan* Előadás az Északmagyarországi Szemész Szakcsoport 1955. évi egri és a Tiszántúli Szemész Szakcsoport 1956. évi debreceni vándorgyűlésén. 156
