Szemészet, 1955 (92. évfolyam, 1-3. szám)
1955 / 1. szám
még mindig nyögte a napóleoni háború véradójának következményeit, Párizsba költözött, megnyitotta az első párizsi szemklinikát, szemészeti kurzusokat hirdetett s mind elméletileg, mind gyakorlatilag terjeszteni kezdte a bécsi iskola therápiás és műtéti újításait, lelkiismeretességét, alaposságát és a betegkezelés olyan stílusát is, amik a franciák számára újdonságként hatottak. Tanítványa s klinikájának „Chef“-je, a magát korán emancipáló-, gyógyító, tanító s kutató orvosnak egyaránt zseniális Desmarres (1810—1882), akit Graefe különösen nagyra értékelt, még fokozza a kezdeti lendületet s működése Párizst ismét a szemészet egyik legfontosabb gócpontjává avatta. Míg a bécsi iskola szuverén úr Közép- és Kelet-Európábán, addig a második párizsi iskola vonzó hatása különösen a latin, a balkáni, az észak-afrikai s kis-ázsiai országokban érvényesül, amelyekben ezekben az időkben ereszt mély gyökeret a francia orvosi kultúra. Ezt a szemészeti korszakot, a század harmincas-negyvenes éveit tudományos vonatkozásban főképpen élettani, kórbonctani s műtéttani kérdések érdeklik. Az angolok akik Thomas Youngban az astigmia lényegének megfejtőjét, a színelmélet hivatott búvárát mondhatták magukénak, még klinikusaikkal, a sokoldalú Bowmmin-e 1 s a kor egyik legjobb gyakorlati tankönyvét megalkotó Mackenzievel is morphológiai és physiológiai problémák felé hajolnak. Johannes Müller, Heinrich Müller, Brücke s Purkinje nyomain a kutatók serege foglalkozik a szem anatómiájával, kórbonctanával, élettanával — és minden náció tudósai a szem műtéti bonyodalmaival. Prágában J. Nép. Fischer, egy Beer tanítvány mellett kibontja szárnyait Arit, a jövő nagy klinikusa, a negyvenes évek vége felé elindul vándorútjára Graefe . . . Ä szemészeti tevékenység mind sokrétűbb és önállóbb, a sebészettől való elszakadás vágya, amely először Beer tanszékében öltött testet, mind intenzívebb, a sebészek ellenállása viszont mind makacsabb. S eközben nő és halmozódik a pontos, részletes külső megfigyelések, a mikroszkópos vizsgálatok száma, tengerré dagad a műtéti és műszeres újítások tömege. (Csak 1800-ig 70 különböző hályogkést hoztak forgalomba7.) S mindezek ellenére a távoli megfigyelőnek az az érzése, mintha a negyvenes évek végefelé a szemészet zsákutcába került volna, produkcióin a túlérett kultúrák fülledtsége érzik. Egy régi hasonlattal élve : a mesterek már nem márványtömböket hasítanak ki a hegyekből szobraiknak, hanem elefántcsont pálcikákat faragnak. Ilyen a „szemészeti“ kor és millieu, amelyben a zárkózott és hallgatag Helmholtz felfedezi a szemtükröt. III. Azt a roppant változást, amit a szemészet számára a szemtükör felfedezése jelentett, nem Helmholtz fogta fel leghamarabb. Helmholtz (1821 1894) géniuszának szinte diabólikus erejére — alig 26 éves, amikor Mayer Róberttól függetlenül felfedezi az energia megmaradásának törvényét mi sem jellemzőbb, mint hogy számára a szemtükör nem volt több, mint egy múló epizód, egy stílusgyakorlat, egy tanulmányi segédeszköz, aminek megvalósítására az inspirálta, hogy medikus hallgatóinak a physiológiai optika egy fejezetét szemléletesebbé tegye. Akit a szemtükör szinte beláthatatlan gyakorlati következményeinek eszméje azonnal, in statu nascendi megragadott, az Graefe volt. Graefe érezte meg legelőször, hogy a szemtükör arra fogja kényszeríteni az orvosi világot, hogy a szemészet addigi évezredeinek eredményeit, a szemészet helyzetét, szerepét, a többi szakmával való kapcsolatát gyökeresen újraértékeljék. Graefe látta meg először, hogy 7 Cit. Bader. 34. old. 26
