Szemészet, 1953 (90. évfolyam, 1-4. szám)

1953 / 1. szám

jetunióban az »Építészeti Színatlasza (1937) stb. A nagy festékgyárak színgyűjteményeinek is van jelentőségük, kémiai és spektroszkópiai szempontból rendszerint jól definiáltak. A szín az atomsúly periodikus funkciója. A kolloidok 10 és 1000 rop közötti szemcséikkel nagyságrendben éppen megfelelnek a látható sugárzás hullámhosszának s így rendkívül változatos és telített színeket szolgáltatnak. A tuss pl. kolloidális szén, az ultramarin kolloidális szilikát. A kátrányvegyületek különösen gazdag tárházát szolgáltatják a színeknek. Már a legegyszerűbb kátrányok egyike, a pikrinsav, a legszebb sárgát adja. Ostwald ezt tette meg színköre kiindulópontjának. A színek rendszerét mindazonáltal kémiai alapon nem lehet felépíteni, mert a szín a struktúrán kívül egyéb fizikai tényezőktől is függ. Olyan meghatározás, mint ultramarink ék, vagy zinnóbervörös (higanysulfid), nem egyértelmű, mert a tónus három-négy lépcsőfokon keresztül változhat disperzitás és szemcsenagyság szerint.

A retina fotokémiája és elektrofiziológiáia.

A fotokémia a szemorvos munkakörétől távolesik, az elektrofiziológiában most tesszük meg az első lépéseket. Kritikusan állást foglalni tehát nem lehet, legfeljebb az irodalom kivonatos összeállítása jöhet szóba. A legutóbbi időkben számunkra könnyen hozzáférhető helyen jelentek meg összefoglaló ismertetések a leghivatottabb szerzők tollából: Wald (1949), Studnitz (1951), Granit (1938, 1949). Ezekből kiderül, hogy Morton nemcsak kimutatta Wald retinénjének azonosságát az A-vitaminnal, hanem szintetikusan elő is állította. így odáig jutottak, hogy most már nemcsak a látóanyagok kolorimetrikus magatartását lehet vizsgálni, hanem szelektív fényelnyelésük összefüggését is a molekuláris szerkezettel. Hogy milyen haladás volt a legutolsó évtizedben, azt akkor látjuk, ha összehasonlítjuk egymással Granit 1938-as és 1949-es közleményét. Granit 1938-ban, amikor még csak a retinabíbor (rhodopsin) volt ismeretes, elektrofiziológiai eredményei alapján kimondta, hogy a pálcikákban előforduló retinabíboron kívül a csapokban is kell legalább három látóanyagot feltételezni. Egy évtizeddel később már beszállt9] a jodopsinról, 560 mm körüli abszorpciós maximummal, és egész sor retinén-módosulásról, amelyeknek abszorpciós maximumai megfelelnek a dominátorok és modulátorok potenciálmaximumainak.

Hasonlóan nagyjelentőségű eredményeket hozott a retina elektro fizi ol ógiáj ti 1 főleg Hartline és Granit munkássága révén. Már a múlt században tudta Du Bois Raymond, hogy a szemről megvilágításra elektromos áram vezethető le. Piper (1905) és Kohlrausch (1930) már ismerte potenciál-ingadozását. Pontos észlelése azonban csak elektroncsöves felerősítéssel vált lehetségessé, amivel a millivolt töredékei is regisztrálhatók. Mikromanipulatorral és mikroelektrodokkal sikerült gerinces állatok opticusának egyes rostjait élő állapotban izolálni és róluk, a retina egyes pontjait megvilágítva, elektromos áramingadozást levezetni. Ebből tevődik össze Hartline és Granit munkássága. Ki lehetett pl. mutatni, hogy a békaszem az emberi szemhez hasonló adaptációs képességgel rendelkezik.

A módszer rendkívül termékenynek bizonyult. Háromféle opticusrostot találtak : az egyik csak a fény be-, a másik csak a kikapcsolására ad kilengést, a harmadik mindkettőre (be, ki és be/ki rost). A »be« hullám magassága és frekvenciája függ hullámhossztól, fényerőtől, adaptációtól. Vannak olyan receptorok, amelyek minden hullámhosszúságú sugárzásra reagálnak ilyen »be« válasszal, csak a fényerőt kell változtatni, így két görbe nyerhető, egyiknek maximuma 556, a másiké 507 mn körül van, megfelelően a fotopikus és scotopicus emberi szem ismeretes világosságérzékenységi görbéinek. Ezt a rostféleséget nevezte el Granit dominátornak. Vannak azután olyan rostok, amelyek csak a spektrum valamelyik szűk szakaszán adnak kilengést, főleg három helyen : 600, 530 és 460 mu körül. Ezek a modulátorok, amelyekről Granit feltételezi, hogy a színérzés közvetítői, szemben a dominátorral, amely a fényérzés továbbítója.

20