Szemészet, 1953 (90. évfolyam, 1-4. szám)
1953 / 4. szám
sen átlag 40 éven felüli egyéneknél praktikusan mindig gondolhatunk glaukomára, Brav és Kirber nagyszámú vizsgálatai azt mutatták, hogy a 40 65 év közti korcsoportban minden különösebb tünet nélkül 0,71%-ban van hajlamosság glaukomára. 1,53%-ban talált kifejezett glaukomát 10.000 egyén vizsgálatánál, 2,24%-ban talált felső határértékeket. Átlag a vizsgált egyének 2%-a volt glaukomás. Ez a szám mutatja a tömegvizsgálatok jelentőségét. Kölln er és Thiel korábbi vizsgálataiból tudjuk, hogy a glaukoma nem zárható ki biztosan, ha egy-egy méréssel normalis tensióértékeket kapunk. A korai stádiumban elég gyakran látunk nagyobb amplitúdójú kilengéseket és ismeretes, hogy a kora reggeli órákban mutatkozó magasabb értékek után a későbbi napszakban már rendes tensiót kaphatunk. De lehetséges, hogy a délutáni órákban van nagyobb tensióemelkedés (Falling-tipe, Rising-tipe). A napi görbét tehát többször kell legalább két napon át, lehetőleg 3 méréssel ellenőrizni és azt oly módon értékeljük, hogy normalis szemen átlag 5—6 Hgmm-nél nagyobb ingadozás nincs (Müller, Sallmann, Deutsch, Duke—Elder, Langley, Swanljung). Ennél nagyobb ingadozás glaukoma gyanúját kelti. A két szem közti különbség rendesen nem nagyobb, mint 4—5 Hgmm. A tonometria hibahatárait is ügyeimbe kell venni, amit Müller kb. 5 Hgmm-re becsül. A tonometria hibáira nem térek ki. Hogy mennyire jelentős kérdés, azt bizonyítja, hogy külföldön állandó standardizáló bizottságok vannak. Maurice új elvei szerint szerkesztett aplanatiós tonometer 1 Hgmm-es pontossággal mér. Nagy fejlődést jelentett a tonometriában Grant tonographiája, melynél az elfolyás csökkenéséből következtet glaukomára (5' alatt a tonometer érték változása). Az eljárás ifj- Koeth szerint különösen simplex tág csarnokú glaubomáknál nyújt diagnosztikus segítséget. Klemért és Grun a, véna aqueosákon megfigyelt ú. n. kompensatiós maximumot írják le, mint újabbdiagnosztikus lehetőséget. Szerintük az episcleralis vénákból ha kritikus magasságú nyomás nehezedik a szemre a w. aqueosák felé vér regurgitáj. Ezt az állapotot nevezik compensatiós maximumnak. Normalis szemen kb. 150 g terhelésnéi szokott mutatkozni a kompensatiós maximum, chronicus simplex glaukománál 100 g terhelés mellett. Acut rohamban levő szemnél ez a próba nem használható, mivel ilyenkor a véna aqaeosák nem láthatók. Goldmann az ú. n. »látszólagos cl folyási nyomás« mérését használja fel, mely glaukomás szemeken fokozott. A corneára helyezett 14 g terhelés feletti értékek már fokozott elfolyási nyomásra utalnak. Látszólagos elfolyási nyomásnak nevezi a grammokban megadott súlyt, melynek a corneára való helyezésekor az episcleralis ereken, ill. a vv. aqueosákon éppen észlelhető vastagodás mutatkozik. Duke^-Elder »bulbar-pressure« próbája egyszerűbb és abban áll, hogy 25 g nyomást gyakorol két percen át a szemre. Normalis, szemen a tensio a nyomás megszűnésekor alacsonyabb lesz, de gyorsan visszatér a normalis szintre és azt sohasem haladja meg. Glaukomás szemen a tensióemelkedés periódusában ugyan e^en terhelés csekély vagy semmi tensiócsökkerést nem okoz, viszont a mérés után egy significans reactiv nyomásemelkedés mutatkozik, melynek diagnosztikus értéke van. Glaqkpméjg gzem a tengj0 csökkenő periódusában a normalis szemhez hasonlóan viselkedik. Szovjet szerzők nagy figyelmet szentelnek az elastotonometriának, mely a sclera rugalmasságának változáséira ad felvilágosítást a glaukoma különböző stádiuma szerint. Graefe, Schmidt—Rimpler régen rámutattak már arra, hogy a sclera rugalmasságának csökkenése a glaukomás tensióemelkedés egyik tényezője. Ennek meghatározására ismert eljárások Römer és Ka]fa aplanatiós tonometere vagy a Maklakov-féle eljárás, melyet újabban Silbermann módosított, továbbá erre a célra szolgál Vogelsang ballisticus eljárása. Az elastometriás erő abban áll, hogy a tonometeres terhelésnél 5,5, 7,5 és 10 g-os súllyal normalis szemen legfeljebb 6—8 Hgmm-es emelkedés észlelhető a tohogrammon. Glaukomás dispositióval rendelkező szemen a kilengések nagyobbak. A legekzaktabb jelenlegi módszernek látszik a Friedenwald’-féle differenciális tonometria. Fokozott rigiditású szemen a tonometer talp kevésbbé süllyed a szaruhártyába, a besüppedés térfogatát Friedenwald köbmdliméterekre számítja át és rigiditási koefficiensben fejezi ki a sclera rugalmasságának változásait. Az átlagot 1 -el jelöli, emelkedett rigiditásnál a koefficiens 1 felett van. Figyelembe véve a korral jájró változásokat, megfelelő noimogrammhoz viszonyítja a glaukomás szemek görbéit. Az elastometriás méréseknél új elvet vetett fel Kalfa, aki kimutatta, hogy az aplanatiós tonometriánál nemcsak a sclera rigiditása, hanem az uvealis vérér rendszer reflexes szabályozása is döntően fontos, melyre a tonometria művelete mint inger hat. Rosovstcaja az elastotonometria mérései alapján a napszaki ingadozásra hívják fel a figyelmet, mely a nyomást szabályozó reflexek zavarával és dynamikájával függ össze. Ha a napi görbe ingadozást nem mutat, a terhelési próbákat kell igénybe venni, melyek helyi és általános terhelést jelentenek a vérkeringésre. *<ól ismertek a Schmá/Méle ;folyadélvterheies, a Löhlein-íéle coffein-próba, Seidel ámvékpróbája, a Weinstein-próba, Thiel, TFegmer-próbák és Bloomfield—Lambert labilitási próbája, Hines—Brown Cold-presser testjei. Ezek iémvegc-re az irodalom bőven ad tájékoztatást, csupán azzal szeretnék röviden foglalkozni hogy értélkelésüknél milyen álláspontot foglalunk el- A terhelési próbáknak kétségtelenül nagv jelentőségük Van diagnosztikai és therapiás szempontból. Az értékelésben megmutatkozó vé'emónykülönbségVik oka részben annak bzem elei tévesztése, hogy egy glaukomás szem nyomásában az á tálában jéllemző labilitás nem mindenkor egyenlő mértékű, másrészt, hogy a terhelési próba nem vonatkozik, vagy helyesebben nem mindin időben vonatkozik a szem minden functiójára. Terhelési próba km'Л tudnunk kell, hogy normalis szemeken is előfordul átlag 5—9 Hgmm-es emelkedés. Schmidt szemnt a sötétségi 17-4
