Szemészet, 1953 (90. évfolyam, 1-4. szám)
1953 / 1. szám
A színtan irodalma több évszázados múltra tekint vissza és nagyon terjedelmes. Jellemzi a rendkívül sok bizonytalanság és ellentmondás. Vonatkozik ez rendszertanára is, ami annál meglepőbb, mert itt látszólag minden szabatos mathematikai alapokon nyugszik. Még inkább fiziológiájára és pszihológiájára, ahol alig akadunk olyan tételre, amely ellentmondásra ne talált volna. Az ellentétek abban a vitában csúcsosodnak ki, amely a Young—Helmholtz-féle háromszín- és a Hering-féle négyszínelmélet között kezdettől fogva fennáll. A két elmélet körülbelül olyan szerepet játszik a színtanban, mint a korpuszkuláris és hullámelmélet játszott a fénytanban. A jelenségek egyrészét az egyikkel, másrészét a másikkal lehet magyarázni. E mellett a kettő között olyan lényegi ellentétek vannak, melyeket a mai napig sem sikerült áthidalni. Talán még leginkább a Kries-féle zóna-elmélettel, amely szerint a retinában a Young— Helmholtz, a magasabb centrumokban a Hering-elmélet érvényes. Szinte azt lehet mondani, hogy a két teória bázisán két különböző színtan épült fel, s fejlődik egymástól függetlenül. Üjabban, különösen 1931 pita-, mióta a Nemzetközi Világítástechnikai Bizottság Judd és mások ajánlatára a trichromatikus színtáblát fogadta el szabványként, s ez a Szovjetunióban is elterjedt, nagy mértékben előtérbe került a Young—Helmholtz-elmélet. Egyes kiváló fiziológusok azonban most is előnyben részesítik Hering-elméletét. Tanulságos ebből a szempontból Tschermak—Seysenegg kitűnő »Bevezetése a látás élettanába« (1942), ahol részletesen rámutat a háromszínelmélet hiányosságaira és a sok tisztázandó problémára. Színrendszertan Az elmondottak értelmében a színeknek két rendszerük van : egyik a Young— Helmholtz-, a másik a Hering-elméleten épül fel. Előbbit nevezhetjük fizikai vagy mathematikai, utóbbit fiziológiai rendszernek. 1. A fizikai rendszer alapja a hullámhossz. Minden szín egyértelműen jellemezhető egyetlen hullámhosszal. Igaz, hogy a színek túlnyomó többsége nem monochromatikus sugárzás, hanem a spektrum kisebb-nagyobb. néha igen szabálytalanul alakuló szakasza, de ezek összegeződése mindig megfelel egyetlen hullámhossz színingerértékének. Ezt nevezzük tónusnak. Igaz az is, hogy a spektrumból hiányzanak a bíborszínek (ősvörös és kékesvörös), de ezeket is jellemzi negatív előjellel kiegészítő színűk hullámhossza. A fehér (szürke) az összes hullámhosszak egyenlő ingerértékű keveréke, vagy más fogalmazásban tónusingerérték hiánya a sugárzásban. A rendszer összefoglalása, a színtábla (színháromszög, kromatikus diagramm), hosszú fejlődésen ment keresztül, míg eljutott mai nemzetközileg elfogadott alakjáig. Newton, Young, Helmholtz és Grassmann (1853) előmunkálatai után tulajdonképpeni megalkotója Maxwell mathematikus volt (1860). A mi századunkban König és Dieterici (1903), Judd (1930), Piti (1935), Wright (1946), Nyuberg—Justova (1948), Gurjevics (1950) tökéletesítették. A következőkben röviden ismertetett keletkezési módjának és fő vonásainak megértéséhez némi számtani és .analitikai átgondolás szükséges. Jóval Maxwellt megelőzően már Newton kimondotta az additív színkeverés törvényét, amely szerint két keverendő szín mennyiségei, amelyek a színkörben az összekötő húr valamely pontján fekvő keverékszínt adnak, fordítva arányosak azzal a távolsággal, amely őket a keverékszín helyétől elválasztja. Maxwell megállapította (I860), hogy ez csak egyik speciális esete az általános törvénynek, amely szerint az összes kvalitatív színegyenletek lineárisak felsőfoknak), ami annyit jelent, hogy a színekkel, keverve őket, egyszerűen úgy lehet dolgozni, mint összeadható és kivonható mennyiségekkel. Hogy ennek a tételnek helyességét megvizsgálja, Maxwell megkísérelte a Young—Helmholtzelmélet értelmében három alapszín megmért mennyiségeinek keverésével az összes színeket előállítani. Ez a nagyjelentőségű munkája eredményezte a mathematikailag formulázott színháromszöget. Először színpörgettyűn színes papírokkal dolgozott, A színek mennyiségét a szektorok szögével mérte. Azután megismételte az egész eljárást spektrális színekkel, amikor is az egyes színek mennyiségét azon rés átmérőjével mérte, amelyen a keveréshez felhasznált színek áthaladtak. Alapit
