Szemészet, 1938 (74. évfolyam, 1-2. szám)
1938-06-01 / 1. szám
30 tott pupilla a csarnok ismételt kimosása ellenére, átmeneti szűkülés után, ismét kitágul, amiből arra következtet, hogy a sphincter bénulása hosszabb ideig tart, mint ameddig az atropin jelen van a csarnokban A csarnokvízben az atropin — az adagolásnak megfelelően — 5—10 napig kimutatható. Hogy a csarnokvíz-csere gyorsaságára vonatkozó következtetése nem tartható fenn, már említettem. Poos szerint az atropin tartós hatása főképen azzal magyarázható, hogy a folyadékcsere egyidejűleg meglassul és az atropinnak van ideje az üvegtestbe diffundálni, ahonnan a csarnokba ismét lassan visszadiffundálhat. Ehhez járul még a csarnokzug elzáródása és a resorptiós felület megkisebbedése a tág pupilla következtében. Mint említettük, több szerző kimutatta és kísérletekkel igazolta, hogy az atropin a vér-csarnok-gátat tömíti, illetve a szem anyagcseréjét csökkenti. Ez az elmélet, melyre a szem vegetatív működésének oly kiváló ismerője és oly gondos megfigyelője, mint Poos is hivatkozik, szerintem nem teljesen helytálló. Poos elsősorban a szem folyadékcseréjének meglassulására gondol. A folyadékcserét párhuzamba állítja az anyagkicserélődéssel, legalább is nem választja szét elég élesen a kettőt egymástól. Természetes, hogy a folyadék, ha bármely okból helyet cserél, annyi anyagot visz magával, amennyi a pillanatnyi helyzetnek megfelel, hogy azonban a sejtfal milyen anyagokat enged át, azt az anyag és a körülmények szabják meg. Nézhetjük azonban a kérdés másik oldalát is. Csodálatosképen a szerzők még mindig abból következtetnek a szem folyadékcseréjére, hogy mily gyorsasággal hígul fel a csarnokban lévő anyag. Már rámutattam arra, hogy ez az álláspont nincs kellően megalapozva. Mert ha a csarnok és a vér között concentratiócsökkenés jön létre pl. azáltal, hogy a vérben és a csarnokban egyenlő mennyiségben lévő cukor a vérből eltűnik, akkor ez a concentratió-esés a cukornak a csarnokból a vérbe való vándorlását fogja maga után vonni. Vizet nem visz magával, sőt ellenkezőleg, ha ez a folyamat egyáltalán folyadékmobilizációval jár, ez éppen ellenkező irányban — a vérből a szembe — kell, hogy történjék. Tisztán fizikai-kémiai szempontból egy csarnokban lévő diffundálásra képes anyag felhígulásából nem lehet következtetni a folyadékcsere gyorsaságára, mert ehhez folyadékcsere szükségtelen, még kevésbbé lehet következtetni rá fiziológiai szempontból, ha figyelembe vesszük a sejtfalak elektív áteresztőképességét. A különböző anyagok viselkedésének tisztázásához természetesen sok megbízható számszerű adatra van szükség. Ezért megkíséreltem az atropin viselkedését mégegyszer megállapítani, különös tekintettel arra, hogy befolyásolja-e az áteresztőképességet a csarnokvízből a vér felé. Az atropin meghatáro
