Szemészet, 1919 (55. évfolyam, 1. szám)
1919-03-23 / 1. szám
meken a lamina vitrea sérülése az, mely súlyosabb következményeket von maga után. E hártyában ugyanis tágulékonyságának határán túl szakadások, folytonossághiányok jönnek létre, melyek főleg azért bírnak functionális jelentőséggel, miután a choriocapillaris s a pigmeníepithelrétegek e hártyán nyernek támasztékot, s így annak folytonossághiánya ezeknek zavarát vonja maga után. így keletkeznek azután repedések, izzadmányok a pigmentepithel- s pálczika-rétegben, vérzések a choriocapillarisban. majd későbbi stádiumban pigmentszétesés s hegképződések, melyek végső eredményben körülírt s szétszórt góczokhoz vezetnek, melyek a chorioidea egész vastagságára, sőt a retina külső rétegeire is reáterjednek; az ily atrophiás góczokban természetesen a fényérző készülék elemei tönkremennek, ami azután magától érthetően e részek fényérzékenységének kieséséhez vezet. Astigmatismusnál 8 esetben (3 hypermetropiás, 2 mixtus s 3 myopiás ast.) vizsgáltam az adaptatiót; mindannyinál normális értékeket kaptam; az astigmatikusok úgynevezett hemeralopiás panaszai a csökkent világításkor beálló pupillatágulással kapcsolatosak, a midőn a szorodásos körök jobban lépnek előtérbe. Az anisometropia különböző alakjainál a vizsgálatok azt mutatták, hogy igen nagy fénytörési differentiák mellett is az adaptatio mindkét szemben egyforma értékeket mutat. Öt ízben volt alkalmam oly esetet vizsgálni, a hol az egyik szem amblyopiája volt jelen befelétérő kancsalsággal. Ezen amblyopiás szem adaptatio-görbéje a normáliséval teljesen azonos volt. Az eddig tárgyalt — physiologiás körülmények mellett végzett — adaptatiós vizsgálatok után az egyes szembetegségeknél végzett vizsgálataim következnek, melyek többé-kevésbé az adaptatiónak a normálistól való kisebb-nagyobb fokú eltérését mutatták. A mi’ általában az adaptatiónak a normálistól való eltérését illeti, e tekintetben többféle typust lehet megkülönböztetni, melyek azonban nem jelennek meg mindig karakteristikusan, hanem gyakran átmeneti alakokban; nagyjában két főtypus van, melyek közül az egyiknél az adaptatio görbéjének emelkedő része a normálisnál jóval később kezdődik, de végeredményben a végső értéket eléggé megközelíti, a másiknál a görbe emelkedése nagyjában s egyes szakaszaiban lépést tart a normálissal, de magasság tekintetében jóval alatta marad. A retina adaptatiójának zavarát Krienes tanulmányozta legelőször behatóbban; ő kétféle hemeralopiát különböztetett meg, úgymint: essentialis és idiopatikust, melyek mindegyikét a retinalis pigment zavarára vezetett vissza; ő az essentialis hemeralopia tüneteihez a szemfenéki képen kívül (pigment-zavar), fénykerülést, pupillák abnormis tágságát sötétben, a centrális quantitativ színérzéknek (főleg a kéknek) nappali világosságánál való csökkenését, a látásélesség csökkenését gyengébb világításnál s a fényinger küszöbértékének emelkedését, a színes látóterek szűkületét nappali fénynél (különösen a kékét) s végül csökkent fényben a fehér és színes látóterek nagyfokú szűkületét sorozta. A hemeralopia vizsgálatánál elengedhetetlen az adaptatio görbéjének felvétele; megtörténhet ugyanis, hogy a hemeralopiának oly alakja van jelen, melynél az adaptatio zavara abban nyilvánul, hogy a görbe emelkedése csak 15—20 perez múlva kezdődik s végső értékben pedig a normális magasságot éri el; ha ily esetben csak a végső értéket 16
