Szemészet, 1918 (54. évfolyam, Rendkívüli szám)
1918-06-16 / Rendkívüli szám
7 Az osztály beteganyagának legnagyobb részét azonban a látásélesség megállapítása czéljából beküldött egyének adták. 1915-ben 4500, 1916-ban 5000 vizsgálatot végeztem, ezen óriási anyag bő tanulságot szolgáltatott a legkülönbözőbb szempontokból. Elsőben is azt mondhatom, hogy a vizsgálat absolut megbízhatóságának első feltétele, hogy úgy a látás-vizsgálatot, mint a szemtükrözést egy és ugyanazon egyén végezze, a sorrendet illetőleg pedig a tükrözés s ezzel kapcsolatos fénytörés megállapításának meg kell előznie a látásélesség vizsgálatát; ez a sorrend az egész vizsgálatra kihatással van : számolnunk kell ugyanis azon sajnálatos ténnyel, hogy a vizsgálandó egyének nagy része megkísérli a simulálást vagy aggraválást, ha azonban a szem fénytörését megállapítva, a látás vizsgálatánál mindjárt a megfelelő javító üveget helyeztük a szem elé, akkor ez egy oly határozott s biztos fellépést ad a beteggel szemben, hogy nagyon gyakran már ez elijeszti öt a simulálás további kísérletétől. De ettől eltekintve is e sorrend lényegesen megrövidíti a vizsgálat idejét, a mely rendszeres nagy számú vizsgálatoknál (naponta átlag 30—40 között vizsgáltam) sokat jelent. A simulálás és aggraválás leleplezésére úgyszólván naponta s több ízben szükség volt. Sokféle eljárás van ma a gyakorlatban; általában azt mondhatom, hogy az a methodus legjobb, melynek technikája legegyszerűbb, s kivitele legrövidebb időt igényel. Mihelyt bonyolult az eljárás, már felhívja a beteg figyelmét a védekezésre, már pedig minden ily leleplezési kísérletet oly módon kell végrehajtani, hogy a beteg erről tudomást ne vegyen. Ezért hibás minden oly vizsgálat, hol a beteg előzetes leszidása, fenyegetése után történik a simulatiós próbák alkalmazása. Osztályomon az egyik szemen való simulálás vagy aggraválásánál mindig a következő módszert alkalmaztam: a beteget előbb binocularisan olvastatom ; majd a látószem elé egy convex és concav 0.25 Dioptr. üveget helyezek; ha a beteg már akkor jelzi, hogy nem lát (nagyon gyakran történik), ez is kétségtelenül bizonyítja a simulálást; a beteget ilyenkor erről meggyőződtetve, tovább olvastatom s eközben észrevétlenül, az előbbi üvegeket tartó kezemben készenlétben levő convex 8—10.0 Dioptr. üveget helyezem a jól látó szem elé, miáltal ezt a látásból kizártam, s így a beteg által olvasott betűk az állítólagos rossz szem látásélességét fogják adni. Ez a módszer, a milyen egyszerű, épp oly jól bevált, s a vele szerzett tapasztalataim azt mutatják, hogy intelligensebbeknél is jól alkalmazható, sőt talán épp ezeknél a complikáltabb methodus inkább felhívja figyelmüket az elővigyázatra. Czélszerü végül a beteget lehetőleg már első ízben teljesen megvizsgálni, a többizbeni vizsgálat mindenesetre alkalmat nyújt a betegnek a vizsgálati eljárások kitapasztalására s a szobatársaitól nyert utasítások felhasználására. Legvégül kiemelendőnek tartom még azt a tényt, hogy az általam vizsgált 9500 egyén között a legkülönbözőbb nemzetiségűek s igen sok analphabeta fordult elő s mégis egyetlen egy esetben sem volt szükség a simulálás leleplezése czéljából kényszer- vagy büntető eszközök alkalmazására. 1916 deczember hó 10.-én a cs. és kir. hadügyministerium az egyetemi 1-ső számú szemklinikára vezényelt s azóta itt teljesítek szolgálatot. * * *
