Szemészet, 1914 (51. évfolyam, 1-2. szám)
1914-07-05 / 1-2. szám
8 Az anya tanítói utasításra kereste fel intézetünket s abban a gondolatban élt, hogy intézetünkben helyezi el kis leányát. De a mint átlépte az intézet küszöbét s tekintete a vak gyermekek kisebb-nagyobb csoportjára esett, mély elérzékenykedés fogta el s jóllehet kecsegtettem a felvétel reményével, félreérthetetlenül észrevehető volt lelkében az az elhatározás, hogy gyermekét nem óhajtja beadni az intézetbe, mert kis leányát nem akarja vaknak tudni. Hány ilyen szerencsétlen szülő akad, a ki képes gyermekével vesszőfutást járatni, csakhogy ne kelljen gyermekét a vakok intézetébe beadni, még ha ingyen is veszik fel, oktatják és nevelik. Praxisomból több ilyen példával szolgálhatnék. Már most kit sajnáljon az ember, a szülőt, vagy a gyermeket ?! Mindkettőt. Mennyivel felemelőbb volna mindkét félre, ha a gyermek a rendes, úgynevezett gyengénlátó gyermekek iskolájába járhatna. Az iskola világából, azt hiszem, egy kis martiologiumot lehetne összeállítani, ha számon vennők azokat a szerencsétlen gyermekeket, a kiket a tanító büntet, mert nem ismervén fel fogyatékos látóképességét, kényszerít olyan cselekvésekre, melyekre fizikailag az elsőrendű érzékszerv hiányos functionálásánál fogva képtelen. A szakkörökben hírnévre szert tett Redslob szemorvos a Strassburger Medizinische Zeitung 1914-ik évi első füzetében példaképpen állítja elibénk azt az anyát, a ki hálás szívvel emlékezik meg a strassburgi gyengénlátó gyermekek iskolájában fia részéről elért szép eredményről. A szegény szülőnek egyik tehetséges gyermeke az elemi iskolában minden igyekezete daczára sem tudott megfogyatkozott látóképességénél fogva, előhaladást felmutatni. Bejutván a közelmúltban megnyílott gyengénlátó gyermekek iskolájába, feltűnő szép eredményt ért el s most kis testvérei előtt is példaképpen áll a tanulásban. A mondottakból kifolyólag morális missiója van a gyengénlátó gyermekek iskolájának. Mert a szegény szülő (a szembetegek nagy százaléka innen kerül ki) nem akarja szerinte elég jól látó gyermekét a vakok intézetébe beadni, a népiskola pedig nem tudja nevelni, miután pedig reájuk a tankötelezettség nem vonatkozik, nevelés-oktatás hiányában nem ritkán a társadalom antisocialis alanyait gyarapítja, improductiv tényezővé válik. Pedig nekünk gróf Széchenyi István gondolatvilágába kell magunkat helyezni, mert a magyar haza szempontjából minden gyermeket meg kell menteni, aki megmenthető, mert olyan kevesen vagyunk széles e föld kerekségén, mi magyarok! A gyengénlátó gyermekek iskolája a vakok intézeteink etikája szempontjából is szükséges. Hazánkban ma még nincs annyi nevelő- és tanintézet, hogy a tanköteles korban levő, gyakorlatilag vak gyermekek mindannyiát el tudnók helyezni. Már pedig ezek az intézetek azzal a czélzattal létesültek, hogy a szorosabb értelemben vett vak gyermekek érdekeit istápolják. Intézetünkben 250 növendéklétszám mellett circa 20—25 olyan növendék van, a ki nem oda való s a látogató publikumnak kénytelenek vagyunk gyakran magyarázattal szolgálni és megnyugtatni, hogy az ilyenek másutt ezidőszerint szakszerű oktatásban nem részesíthetők és el nem helyezhetők. De más oldalról is kell az érmet néznünk. A szorosabb értelemben vett szakszempontból sem gyarapítják az ilyen tanulók az úgynevezett acceptabilis tanulók contingensét. Világtalan társai nem ajándékozzák meg azzal a föltétien bizalommal és nem halmozzák el azzal a szeretettel, mint teljesen világtalan barátjukat, mert a legtöbb esetben sorstársul sem ismerik el. Különösen észrevehető
