Szemészet, 1914 (51. évfolyam, 1-2. szám)
1914-07-05 / 1-2. szám
9 olyan intézményeknél, melyeknél a növendékek szabad elhatározása érvényesül. Pl. az önképzőkörben szívesebben szavaznak olyanokra, akik teljesen vakok s a csökkent látóképességgel biró társaikat akkor ajándékozzák meg bizalmukkal, ha kiváló szellemi és lelki tulajdonaival, nemkülönben jószívűségével kiemelkedik sorukból. Ha az intézeti életben baj, kellemetlenség fordul elő, a partialis vagy gyenge látóképességgel bíró növendék kétségtelenül a kolompos. S ez olyan gyakori eset, hogy minden évben egy-két példával lehetne szolgálni. Diderot említi „Levél a vakokról“ czímű filozófiai munkájában, hogy a vak bámulatos ellenszenvvel viseltetik a lopás iránt. Valóban, ha tolvajlási eset fordul elő, megint csak a részleges látással biró gyermeket kell elővenni, úgy is mint bujtogatót, úgy is mint tettest. Ezek az erkölcsi okok is arra kényszerítenek bennünket, hogy teljes egészében elfogadjuk Goldzieher professornak A gyengelátásúak iskoláztatása czímű szakczikkében (Szemészeti Lapok 1914. 1. sz.) tett ama kijelentését, hogy az ilyen gyermek fölvételét és nevelését a vakok intézetében nagy igazságtalanságnak tartja. E tárgykörben maradva ugyan, de egy lépéssel legyen szabad tovább mennem. A némi látóképességgel biró vak ifjú a részükre fenntartott és internátussal egybekötött ipari foglalkoztató műhelyekben nem tud s nem is akar megszokni, kikerülvén a nevelőintézetekből, arra törekszik, hogy valamelyes oknál fogva elhagyja a biztos megélhetést és igen tisztességes létfeltételeket nyújtó foglalkoztató műhelyt, mit sem törődve azzal, hogy tanult iparágát tudja-e az életben érvényesíteni, vagy sem. Ezekből látható, hogy nemcsak fizikai okok, hanem etikai körülmények is a mellett szólnak, hogy az ilyen gyermek a maga külön iskolájába kerüljön, a hol az élettel közvetlenebbül jut érintkezésbe és czéljának megfelelő oktatásban részesül. A gyengénlátó gyermekek külön oktatása érdekében a tisztelt Egyesületnek nagyon hálás feladat jut. Megmenteni azt a számtalan gyermeket, a ki ma nagy nehézséggel képes csak az iskola követelményeinek megfelelni. 1909-ben a gyengénlátó gyermekek összeírása tárgyában felszólítást intéztem, illetőleg kérdő lapokat küldöttem az elemi és polgári mindkét nemű gyermekek részére fennálló iskolák igazgatóihoz, a melyben körülírtam, kit lehet gyengénlátónak minősíteni. A kibocsátott körlevelekre 270 tanuló nevét jegyezték fel az iskolaigazgatók, mint olyanokét, a kiket a mai táblás rendszer mellett eléggé sikeresen oktatni nem, vagy alig lehetséges. Ez a szám véleményem szerint túlzott, a mi érthető; hiszen jóakaraté laikus tanférfiak állították egybe! Strassburgban 21.000 népiskolai tanuló között 20 volt a gyengénlátó. Budapesten 104.000 tanuló járt elemi és polgári iskolába s ha a strassburgi normaszámot veszszük számításunk kiinduló pontjául, akkor Budapesten kerekszámban 100 gyengénlátó gyermek található. Hazánkban ma még nem tudjuk biztosan megállapítani a gyengénlátó tanköteleskorú gyermekek számát, mert ebben az irányban adatok nem gyüjtettek. Dr. Fejér Gyula számukat a vakok száma fölé helyezi s nézete szerint a gyengénlátó tanköteles gyermekek száma túlhaladja az 1500-at. Ezen adatokból kitetszik, hogy gyengénlátó gyermek elég nagy számmal van az országban. A főváros területén pedig nem egy, hanem két-három iskolára, illetőleg osztály felállítására volna szükség. A székesfőváros az oktatás differentiálódását mindenkor megértette és szívesen valósít meg minden olyan intézményt, a melylyel a polgárság érdekeit szolgálhatja. Ha a tisztelt egyesület a gyengénlátó gyermekek
