Szemészet, 1914 (51. évfolyam, 1-2. szám)
1914-07-05 / 1-2. szám
7 hetetlen akadályt képezhetnek bizonyos veleszületett vagy szerzett látásérzéki fogyatékosságok a rendes iskolai előmenetelben. Kérdés már most az-: vájjon nincsen-e lehetőség, azokat a szerencsétlen gyermekeket, kik ilyen fogyatékossággal sújtva, egy hiába való küzdelemre szorítva vannak, kegyetlen helyzetükből felszabadítani. A válasz igen egyszerű : ha képesek vagyunk a teljesen vakokat és siketnémákat megfelelő tanítási módszerek által a kiképeztetés magas fokára vezetni, biztosan, sőt valószínűleg még sokkal könnyebben érhetjük el ugyanazt a gyengén látókkal külön oktatás által. Hazánkban evvel a kérdéssel évek óta foglalkozik a Vakok Országos Tan- és Nevelő-Intézetének nagyérdemű igazgatója, Herodek Károly úr, ki a vakságügyi bizottság által felkérve, szíves lesz most azt az indítványt, melyet a Közgyűlés elé terjeszteni óhajtok, a saját szempontjából megvilágítani. ■/'Herodek Károly igazgató: A gyengénlátó tanköteles gyermekek külön oktatása tárgyában benyújtott indítvány megokolása. Hálás köszönettel tartozom a mélyen tisztelt Közgyűlésnek, hogy alkalmat és módot szolgáltatott arra, hogy a gyengénlátó íanköteleskorű gyermekek külön oktatása tárgyában dr. Szily Adolf professor úr fogalmazásában benyújtandó indítványt megindokolhatni szerencsés lehetek, de egyben gratulálhat magának is az Egyesület, hogy a kérdés megoldását s praktikus oldaláról fogta meg. Én azt hiszem, hogy a szóbanlevő tárgynak a gyakorlatban való keresztülvitele egyaránt örömére fog szolgálni a szemorvosnak és gyógypedagógusnak. Ma már az orvos nemcsak fizikailag, hanem pszichikailag is gyógyít; s milyen feledhetlen jótéteményt fog gyakorolni a szülővel, különösen pedig a gyermekkel, ha egy, a neki megfelelő iskolába tudja utasítani. A szülő ezen kétségtelenül szomorú tanácsot nem fogja azzal az érzelemmel kisérni, mintha kedvezőbb utasítást kapna, de nem is fog annyira iszonyodni a gondolattól, mintha a vakok intézetébe utasíttatnék; a vakok intézetei viszont felszabadulnak olyan fölöleges megterheltetéstől, mely az intézet tulajdonképpeni rendeltetésének és czéljának fajsúlyát van hivatva bizonyos tekintetben kétes értékűvé tenni. Gondolatot gondolatba szőve, nem tudok kitérni annak a kérdésnek tisztázása elől, melylyel a szemorvos urak, mint intézményünkhöz legközelebb álló és legilletékesebb tényezők, bennünket illethetnek. Igaza van Goldzieher professornak, ez idő szerint olyanok is nyernek kiképzést a vakok intézeteiben, akik csökkent látóképességüknél fogva sem elméletileg, sem gyakorlatilag vakoknak nem mondhatók. De mit csináljunk az ilyen szerencsétlenekkel? E hó 14-én beállít hozzám egy első elemi osztályos budapesti kisleány édesanyjával. A leányka mozdulatairól, feje járásáról és biztos lépteiről azonnal észrevettem, hogy bizonyosfokú látóképességgel bír s így szorosabb értelemben véve nem vak, tehát nem is intézetünkbe való. Próbát tettem vele. A czigarettapapirdobozt két méterről felismerte, a* papirvágó ollót egy méter, a még kisebb közhasználati tárgyakat csekélyebb távolságról. A kisleány blennorrhoeában veszítette el látóképességét; egyik szemére fényérzékkel bír, a másik orvosi műtéttel igen sikerültén javítva van: a szaruhártya ép s a pupilláról a szürke függöny kissé félre van húzva.
