Szemészet, 1914 (51. évfolyam, 1-2. szám)
1914-07-05 / 1-2. szám
10 külön oktatásának kezdeményezésére az illetékes körök figyelmét felhívja, bizonyára meglesz felszólamlásának a kellő eredménye. Nem lesz érdektelen felemlíteni, miként vélekednek jeles szemorvosok a gyengénlátó gyermekek oktatásáról. Dr. Goldzieher Vilmos professor, a ki az eszmét megpendítette, 1898-ban a Magyar Gyógypaedagógia ez. tanügyi lapban egyebek között a következőképpen ir: „Az orvosi tudomány szempontjából követelnünk kell, hogy az oktatásnak olyan neme létesíttessék, mely a látószerveket a lehető legcsekélyebb mértékben vegye igénybe, mely a vakok oktatásához hasonlítson ugyan, de azzal mégsem legyen azonos. Hiszen nem teljesen vakokról, hanem csak gyengénlátókról van szó, a kiknek látása, miután fejlődési korukban kiméltetik, tetemesen javulhat.“ 12 évvel később dr. Fejér Gyula, ugyancsak e lapok hasábjain „A gyengénlátók iskoláztatásáról“ czímű czikkében azt a kérdést teszi fel: Mi történjék a gyengénlátó, tompalátó tanköteles gyermekek iskoláztatásával? „Rendes iskolában a tanítást gátolják, a tanító kénytelen őket megbuktatni, vagy irántuk elnézéssel lenni, mert sem ideje, sem kedve nincs hozzá, hogy velük külön foglalkozzék; a vakok tanintézetébe való felvételt pedig a szabályok gátolják. Különben ma sem szeretik a vakok intézetének tanárai az ilyen gyermekeket oktatni. Azt állítják, hogy a megmaradt csekély látás gátolja őket tapintó érzékük kellő kifejlődésében, figyelmüknek teljes lekötésében.“ A gyengénlátók iskoláztatásáról — mondja továbbá — valami módon gondoskodni kellene, mert ezek ugyanolyan joggal aspirálhatnak a külön állami gondoskodásra, mint a gyengeelméjűek és hülyék. Dr. Szily Adolf professor dr. Schusny fíenrik-ié\e Emlékkönyvben közzétett „Iskola és szem“ ez. czikkében a következőket mondja. „Meleg érdeklődést érdemelnek azok a gyermekek, a kiknek látása valamely veleszületett javíthatatlan rendellenesség folytán, vagy valamely életben átszenvedett betegség következtében fogyatékos. Ilyen gyermekek sorsa az, hogy tehetetlenségre és tudatlanságra Ítélve maradnak és hogy felnőtt korukban szükség esetén talán a legelemibb napszámos-munkával sem képesek a nyomorúságtól menekülni.“ Dr. Blaskovics László hozzám intézett soraiban kijelenti, miszerint kívánatosnak Ítéli, hogy a gyengénlátó gyermekek részére külön iskolák álljanak rendelkezésre. Dr. Vermes Lajos szerint a gyengénlátó gyermekek a hozzájuk alkalmazkodó tanítási módszerrel összehasonlíthatlanul jobban művelhetők. Dr. Kocsis Elemér azokat a gyengénlátó gyermekeket, a kik egyik szemen sem bírnak normális látóképességgel, nem tartja alkalmasnak a rendes iskolai képzésre. Ezekből látható, hogy a szemorvos urak nemcsak helyesnek és czélszerünek, hanem hézagpótló intézménynek tartják a gyengénlátó gyermekek külön iskolájának létesítését. Ezen intézmény szükségszerű voltát a magam részéről teljesen átérezve, 1910-ben tanügyi főhatóságunk elé egy elaboratumot terjesztettem, melyet a ministerium érdemleges tárgyalás végett kiadott a gyógypedagógiai intézetek országos szaktanácsának. A szaktanács elvben helyeselte az intézmény létesítését, de mivel a financiális viszonyok felállítását akadályozták, a székesfőváros tanácsának hatáskörébe utalta, mondván, hogy ilyen typusú intézményre első sorban a fővárosnak van szüksége, annyival is inkább, mert más városok mintájára önálló intézetet az érzékszervileg fogyatékos gyermekek részére nem tart fenn. A tanács 1022/1911. szám alatt értesítette intézetünket, a mely szerint a
