Szemészet, 1913 (50. évfolyam, 1. szám)
1913-03-23 / 1. szám
51 ■sem szabad azt mint kifejezetten kóros jelenséget tekintenünk, még kevésbbé, mint a hályogképződés magyarázatát. Egyfelől ugyanis tudjuk, hogy az albuminuria hasonlóan a physiologikus glykosuriához, indiguriához, oxaluriához, physiologikus viszonyok között is felléphet. Ismeretesek is különböző mozzanatok, melyek ilyen albuminuriát idéznek elő, s hogy csak — a talán kissé messzeálló — de legkiemelkedőbb példát említsem: újszülötteknél a vizelet az első 8 —10 napban igen gyakran, csaknem rendszerint (Hofmeier) fehérjét tartalmaz. Másfelől azért sem tulajdoníthatunk az albuminuriának valami fontos szerepet a közönséges hályogképződés aetiologiájában, mert ehhez legalább is az kellene, hogy az esetek nagyobb számában ki tudjuk mutatni. Vannak azonban az albuminuriánál sokkal gyakrabban kimutatható olyan veseműködésbeli zavarok, melyeket csakugyan nem szabad figyelmen kívül hagynunk. Értékeseknek kell tekintenünk Frenkel (1898) vizsgálatait, melyek szerint az izmok közé fecskendezett methylenkéket sokkal későbben és sokkal lassabban választja ki a hályogos ember veséje, mint más hasonló korú emberé. Ehhez csatolhatjuk Kuwabara legújabb vizsgálati eredményeit is, melyek szerint a hályogos ember kevesebb ammoniákot választ ki, mint a nem hályogos. Ezekről a saját vizsgálataim ismertetésénél számolok be. Michel (1881) a carotis atheromájának tulajdonított jelentőséget. Tudjuk — mondja Michel — hogy arteriosclerosis következtében a véráram meglassúbbodik a beteg edényekben, s a szövetek anyagcseréjének quantitativ és qualitativ megváltozása lép fel. Ennek alapján feltehető, hogy a carotisban fellépő elváltozások hasonló módon befolyásolhatják a szem, illetőleg a lencse táplálkozását. Vizsgálatai csakugyan azt látszottak bizonyítani, hogy a hályogosoknál gyakran kimutatható a carotis sclerosisa, s hogy azon az oldalon, a hol ez az elváltozás kifejezettebb, gyorsabban fejlődik a hályog. Később azonban az ő intézetében végzett vizsgálatok megczáfolták ezt a feltevést, s a Becker ösztönzésére Weil által végzett vizsgálatok 53 eset közül csak 16-szor mutattak carotis-elváltozást. Ezek közül is csak hat esetben volt az elváltozás kifejezettebb az előrehaladottabban hályogos szemen. Michel egyébként hangsúlyozta, hogy a hályog érését interkurrens betegségek igen nagy mértékben siettethetik. Véleménye szerint a hályog gyakran első jele a betegségek hosszú lánczolatának, s nem ritkán apoplexiában hal meg később a hályogos. A ki nem elégítő vérkeveredés „a tápanyagok megkevesbedése a közvetlen ok, az ilyen betegek marastikus, gondok, nélkülözések, testi megerőltetések által megviselt egyének.“ Ezek az utóbb idézett érvek nem egészen kifogástalanok és egyáltalán nem meggyőzőek. Ismerünk igen sok beteget, a ki hályogja operálása után 10 — 15 év múlva kerül egy vagy más okból elénk, teljesen jó állapotban, s általában nem mondhatjuk, hogy a hályogos emberek feltűnően gyengébbek, elesettebbek lennének, mint a velők egyidős nem hályogosok. Azt pedig, hogy a hályogosok általában az elaggott, megtört, nélkülözésektől megviselt egyének közül kerülnének ki, nem tapasztalhatjuk. Nehéz lenne erre nézve statisztikát csinálni, mégis azt hiszem, hogy a földmívelő, s más testi munkát végző idősebb egyének között aránylag nem oly feltűnően sokkal nagyobb a hályogosok száma, mint a jobb viszonyok között élőknél. A lakosság túlnyomó része, talán a kilencz tizedrésze földmívelőkből, munkásokból áll. A hályogosoknál is 4*
