Szemészet, 1911 (48. évfolyam, 1-4. szám)
1911-04-02 / 1. szám
2 junctivitiseknek lehet sokszor az oka. Egy második operatio: a könnymirigynek teljes kiirtása szünteti csak meg ezt az állapotot. A szemészeti tankönyvekben megemlített megszűnését a könnyezésnek 6, usque 8 hónappal az operatio után, én a magam részéről sohase tapasztaltam s azt hiszem, hogy ez a kivételek közé tartozik. Épp így nem tapasztaltam kielégítő eredményt sem a könnymirigy részleges kiirtásától, sem pedig az accessorikus könnymirigy eltávolításától, bár mindkét operatiót többször végeztem. A conservativ eljárásoknak, melyek a könnylevezetés helyreállítását czélozzák, egész légió a számuk. Ezek ismét két csoportra oszthatók, egy részük a ductus naso-lacrymalis átjárhatóságát akarják ismét helyreállítani, más részük a csontokon keresztül új utat akarnak nyitni a könynyek részére. Az előbbiek közül a Bowmann által ajánlott szondázás s utána a könny-orrvezeték átfecskendezése a leginkább és majdnem kizárólagosan használt eljárás. Ez a gyógykezelés rendkívül lassú; 6-8 hónapig, sőt sokszor tovább is kell folytatnunk a szonda bevezetését s így nagyon igénybe veszi épp úgy a beteg, mint az orvosnak türelmét. Legtöbb beteg már foglalkozásánál és lakóhelyénél fogva sem képes magát e kezelésnek alávetni, azonkívül a kezelés fájdalmas s a mi a legnagyobb ellenvetés, az esetek legnagyobb részében eredménytelen. Fuchs maga megemlíti tankönyvében, hogy szondázással permanens eredményt elérni a legritkább kivételek közé tartozik. De ez természetes is, mert ez eljárással nem a baj okát szüntetjük meg, hanem csakis a jelenlevő stricturát tágítjuk, mely a kezelés megszüntetése után ismét összehúzódik. Azt hiszem, egy módja van csak ezen eljárással permanens eredményt elérni s az az, hogy a beteget betanítjuk a szonda bevezetésére s ő azt állandóan hetenként egyszer vagy kéthetenként egyszer maga magának bevezeti. Két betegem van, kik ezt már három éve praktizálják és teljesen jól érzik magukat. Persze ennek az eljárásnak is megvan a maga hátránya; először is a betegnek intelligensnek kell lennie, hogy erre képes legyen, másrészt nem tagadható, hogy az eljárás némi veszélylyel van összekötve, mert a beteg könnyen megsértheti magát. Mindazon eljárások, melyek a strictura, illetve a könny-orrvezeték erőszakos tágítását czélozzák, mint a stricturotomia vagy egy igen vastag szondának erőszakos bevezetése, már a fentemlített okoknál fogva sem hozhatnak létre permanens eredményt, eltekintve attól, hogy a sérülések gyógyulása és a keletkezett hegszövet zsugorodása után, a beteg állapota minden bizonynyal rosszabb lesz, mint volt azelőtt. Ugyanez áll a szondákról, melyek hosszabb ideig benthagyatnak a könny-orrvezetékben (Dauersonden). Változó alakban és különféle anyagból készülnek e szondák s a szerzők hosszabb-rövidebb ideig hagyják bent őket, némelyek stricturotomiával, mások electrolysissel kapcsolatban. Hogy csak néhányat említsek meg: Hess, Walton, Nicati fémszondát használnak, Thomas fémszondát és stricturotomiát, Jaesche stricturotomiát végez, azután húrt vezet be, melyet később fémszondával helyettesít. Koster selymet vezet be, melyet naponta argentum nitricummal itat, Guiata decalcinált csontot használ e czélra. Mindezen eljárásokkal időleges eredményt lehet elérni néha, de sokszor még ezt sem. Igen sok esetben a permanens szonda nyomás áltai fekélyeket és necrosist hoz létre a ductus nyálkahártyáján, a mi ismét gyógyulás vagy javulás
