Szemészet, 1911 (48. évfolyam, 1-4. szám)
1911-04-02 / 1. szám
32 színűvé teszi a Descemet-hártya hirtelen szakadását s a parenchymának csarnokvízzel való átivódását s ez okozhatta a megvastagodást. A többi számos vizsgálóknak, kiknek alkalmuk nyílott keratoconusos bulbust szövettanilag megvizsgálni, abban az egyben, hogy t. i. a cornea az első boltosulás helyén elvékonyodott, egyezők a véleményük. Másként áll a dolog a kísérleti keratoconusnál. Legelőször His idézett elő keratoconust művileg nyálon, oly módon, hogy a mellső csarnokba bevezetett tűvel 2—3 mm. hosszá karczolást létesített a cornea hátsó felszínén. Az ő kísérleteit 23 esztendővel később ismételte Panas. Elschnig azt tapasztalta, hogy csak akkor sikerül előidézni kísérleti keratoconust, ha éles eszközzel hatolunk be s így a Descemet-hártya szakadását okozzuk, míg a tompább eszközökkel való kaparáskor csak az endothel laesiója állván elő, nem keratoconus, csak a cornea máló zavarosodása fog képződni. Szerinte a kísérleti keratoconust a Descemet folytonossági hiánya következtében az intraocularis nyomás okozza s épp ezért az embernél előforduló keratoconust is a chronikus endothel megbetegedéssel összefüggő Descemet folytonossági hiánynyal magyarázza. Plaut állatkísérleteket végzett, a bulbusokat a histologiai kép tanulmányozása végett fagyasztotta, annak eldöntésére, hogy vájjon a kísérleti keratoconust az egész cornea görbületi sugarának megváltozása, vagy a cornea megvastagodása, avagy mindkettő együttesen okozza-e ? Ugyanis egyszerű inspectióval nem lehet teljes biztonsággal eldönteni ezen dolgokat a zavaros és előboltosuló szaruhártyán. Kísérleti keratoconusainál az előboltosulás helyén a cornea körülbelül 2—3-szorosan vastagabb volt a normálisnál, azonban a görbületi sugár változatlan volt, sőt 2 esetben a cornea hátsó felszínét lelapultnak találta. A mi a histologiai képet illeti, az a Bärri által leirt kísérleti keratitis parenchymatosa képével azonos volt. A cornea stromája oedemás és duzzadt, a fibrillumok fellazultak, a sejtek szaporodottak és hosszúkásak voltak. Az experimentális keratoconust tisztán a cornea parenchymás megvastagodásával magyarázza, ez szerinte független az intraocularis nyomástól, mivel oly esetekben is előállott, a mikor a csarnok helyreállását mesterségesen megakadályozta. Hasonló e tekintetben Rampoldi véleménye is. Plaut később megismételte Hessnek a kísérleteit, a ki elektromos szikra által előidézett cataracta-kisérletei közben észlelt keratoconus-képződést. Ezen kísérletei szintén azt mutatták, hogy az experimentális keratoconust a cornea megvastagodása okozza. A conus ezeknél excentrikusán feküdt, de nem tévesztendő szem elől, hogy itt a laesio is peripherikusan hatott. Hogy itt endothel-laesio szerepelt, azt a Hippel-ié\t fluorescin-reactio bizonyítja, a mely endothel-laesio lényegesen hozzájárult a cornealis oedema és parenchymás zavarosodás képződéséhez. Mikroskopi készítmények mutatták, hogy az endothel helyenkint czafatokba desquamálódott. Kétségtelen tehát, hogy az experimentális keratoconusnál a cornea megvastagodása játszik szerepet. Azonban az experimentális s az emberi keratoconus képe között óriási különbség van. Ennek bizonyítására bátorkodom röviden az emberi keratoconus képét vázolni. Uhthoff betegénél bilaterális keratoconus volt. Bal oldalon a centrális ectatikus részt kimetszette. Az epithel ép volt, a cornea főleg a centrumban elvékonyodott. A másik bulbus enucleáltatott. Itt a cornea a centrumban 05 mm., a peripherián 09 mm. vastagságú. Az epithel
