Szemészet, 1910 (47. évfolyam, 1-4. szám)
1910-07-03 / 2. szám
34 minden esetben kielégítőnek. A maradékok kiszívásával még rövidebben végezhetünk. Azért nem ajánlható, mert félnünk kell, hogy a szivárványt vagy az üvegtestet szívjuk meg. Ennél mindenesetre kíméletesebb a kéregrészek kisodortatása vízsugárral. Mielőtt azonban ennek módjára áttérnénk, azt a kérdést kell még tisztáznunk, hogy csak a pupilla területében látható kéregrészek eltávolítására törekedjünk-e, vagy a szivárvány mögöttiekére is, vagyis hogy csak látható maradék esetén mossunk-e, vagy minden hályogműtét után. Igaz, hogy a kéregrészek minél tökéletesebb eltávolítása hozzájárulhat az utóhályog keletkezésének elhárításához és a fertőzés lehetőségének csökkentéséhez, de mégsem helyeselhetnék a csarnoköblítésnek minden esetben való alkalmazását. Mert akármennyire enyhe is ez a beavatkozás, mégis csak egy behatással több, melylyel a műtét bajainak lehetőségeit fokozzuk. Azt az elvet, hogy minél kevesebb behatolással iparkodjunk czélt érni, fönn kell tartani itt is. Az öblítés minden esetben legföljebb akkor lenne jogosult, ha utóhályog mindég támdna. Már pedig azt látjuk, hogy sima lefolyású műtét után, ha látható hályogmaradékok nincsenek, s ha a gyógyulás is teljesen sima volt, utóhályog nem igen szokott keletkezni. Azoknak az álláspontját kell tehát elfogadnunk, kik a csarnoköblítést az esetek ama részére tartják fönn, a hol a pupilla területe nem vált teljesen feketévé, föltéve, hogy nem tokmaradékról van szó. Az ilyennek kisodrása vízsugárral ugyanis lehetetlen. Áttérve magára a kimosásra, az elmondottak íigyelembe vételével, azt hiszem kétségtelen, hogy csakis közömbös folyadék használata helyes. A tiszta destillált víz sem felel meg e tekintetben a czélnak, noha ma is vannak hívei. Kétségtelennek látszik ugyanis, hogy az isotoniás folyadék közömbösség dolgában többet ér. Elmondandó eseteimben 0'7°/o-os steril konyhasó-oldatot használtam, még pedig testhőmérsékleten tartva, azaz langyosan. Ezt különben a szerzők legnagyobb része is így teszi. A használandó eszköz dolgában már eltérők a nézetek. Leszámítva Maunoir ama régi eljárását, hogy az áthajlásba öntött vizet a sebszél fölemelésével iparkodott a csarnokba juttatni, különböző ezközöket: fecskendőket, öblítőt (undina) és irrigatort használtak a csarnok kimosására. Az egyszerű fecskendőknél mindenesetre többet ér Chibret nyomó-szívó fecskendője. Ez az eszköz kettős nyílással van ellátva, melyek közül az egyik a dugattyú előtti, a másik a dugattyú mögötti űrrel van összeköttetésben. Ha a fecskendőt teleszíva a dugattyút előre toljuk, a folyadék az első nyíláson kiürül, ugyanakkor azonban a dugattyú mögött üres tér származik, mely a fecskendő másik nyílásán át szívó hatást fejt ki. A csarnokba juttatott folyadék tehát itt örvénylő mozgást végez, de a szem feszülését nem emeli, mert nyomban a dugattyú mögötti részbe szívódik föl. Az eszköz igen szépen működik, a míg jó, de rosszul sterilezhető, s ha ez többször történik, hamarosan fölmondja a szolgálatot. Más fecskendők, mint Weckeré, szemcsöppentő módjára kaucsuk-sapkával ellátott üvegcsőből állanak, vagy mint Kuhnt-é, guinmiballonnal vannak fölszerelve. Ki kell azonban emelnünk, hogy a fecskendőnek bármelyik alakja föltétlenül szükségessé teszi, hogy az eszközt két kézzel működtessük, az egyikkel ugyanis rögzíteni kell a fecskendőt, s a másikkal a tolót benyomni vagy a kaucsukvéget összenyomni. Az öblítő módjára készült fecskendőket (Ynouye, Wicherkieivitz) nem ismerem, de aligha látszanak használhatóbbaknak az irrigatorszerű készülékeknél. Ez utóbbiak, és pedig Vacher, Tersoti és mások készüléke, a folyadék nyomását az edény vagy tölcsér emelésével és sülyesztésével érik el. Ezzel azonban a folyadékáram szabályozása másnak kezébe kerül, s aligha változtatható tökéletesen és gyorsan a szükséghez képest.
