Szemészet, 1907 (44. évfolyam, 1-2. szám)
1907-06-23 / 2. szám
70 rása és lig. cantlii subcutan átmetszése után nyitja meg. A könytömlö falát azután éles kanállal kikaparja. Újabban a könyorrvezeték kikaparását is ajánlják, különösen Terson. A kaparásban legmesszebb Tartuferi megy, a ki ráspolyszerü eszközzel forgatás és ide-oda liuzogatás által kaparja a ductust. Ezen erőszakos eljárások gyors eredményt adnak ugyan, de felette valószínű, hogy ép oly gyors recidiva követi is azokat. Egy másik, különösen a franczia szemészek által kedvelt eljárás a forradásos szűkület electrolysis útján való kezelése (Tripier, Górecki, Stephenson, újabban Lagrange, de Lapersonne). Az eljárás abban áll, hogy a szondaalakú negativ elektródot, melynek a könycsövecs és tömlővel érintkező része izoláló gummilakkréteggel van bevonva, a könyorrvezetékbe vezetjük, a másik positiv elektród a homlok vagy az orr oldalára kerül. Ezután 2—5 milliampére erősségű áramot indítunk meg lassan fokozva, melyet 5 perczig engedünk behatni. Az okozott vegybomlás állítólag nem okoz nekrosist, csak a forradás felpuhulását, úgy hogy utána szondákkal gyors eredményt lehet elérni. Az eljárást tapasztalásból nem ismerem, de nem nagyon bíznék a hatás állandóságában. Még kevésbé hihető, hogy az újabb időben Schulte által ajánlott galvanocauterezése a könyorrvezetéknek adna állandó eredményeket. A keletkező forradások kell hogy gyors recidivára vezessenek. Épen ilyen röviden végezhetünk azon eljárásokkal, melyek új levezető út készítését czélozzák. Ilyeneket már Celsus óta nagy számmal hoztak javaslatba. Újabb időben Kyle a könycsont átdöfése, Aubaret a könyorrvezeték belső falának _ resecálása útján akar a könyeknek utat nyitni az orr felé. Eltekintve att^, hogy ezen nyílások idővel mégis csak záródnak s így végleges eredmény nem nyerhető ezek által, föképen azt hozhatjuk fel ellenök, hogy a könylevezetés mechanikája sem engedi meg ezen eljárás választását. Hiszen különösen a könycsont átlikasztása megszünteti vagy legalább is minimumra kell hogy csökkentse a könytömlönek könycsövecskén át gyakorolt szívó hatását. Ezen levezető utak legfeljebb a könytömlö váladékának ideiglenes elvezetésére lehetnek alkalmasak. Ezekben végezvén a conservativ eljárások főbb képviselőivel áttérhetünk a radikális elbánásokra. Ez alatt manap főleg az exstirpatio saccit kell értenünk. Vannak ugyan még manap is hívei az étetö szerekkel, különösen a zinkpasztával való destructio sacci-nak, de ez nem annyira ezen élj árás helyességét, mint inkább a véres úton való kiirtás nehézségeit műt atja. Senki sem tagadhatja, hogy ha már a könytömlö kiirtását szükségesnek tartjuk, ez annak kifejtése által biztosabban és mai sebészi felfogásnak megfelelőbben eszközölhető, mint a megbízhatatlan és kiszámíthatatlan maró szerek által. Legfeljebb a Desmarres által már régen javaslatba hozott cauterezéshez folyamodhatunk olyan esetekben, a melyekben a könytömlö falának szakadékonysága annak szabályos kifejtését lehetetlenné teszik. De még ilyen esetekben is biztosabb eredményt érhetünk el némi gyakorlat útján a véres úton való eltávolítással, mert a könytömlö helyét pontosan ismerjük, s gondos eljárással, ha több darabban is, mindig sikerülni fog a tömlő teljes kiirtása, míg a cauterezés után gyakran marad vissza fistulanyilás, s a gyógyulás maga is hosszadalmasabb, mert csak sarjadzás útján következhetik be. Az exstirpatio saccit Platner hozta javaslatba 1724-ben, nagyobb elterjedést az eljárás azonban csak az újabb időben nyert. A régi javaslatnak 1868-ban Berlin volt a felújítója. Azóta ezen eljárás számos operáló
