Szemészet, 1907 (44. évfolyam, 1-2. szám)
1907-06-23 / 2. szám
115 erős, előáll a fehér|érzete. Ezen elmélet feledésbe jutott és csak Helmholtz 1866-ban elevenítette fel és dolgozta ki. Ezen felfogás megfelelt a Johannes Müller által felállított specifikus érzékenergia törvény követelménynek. A bárom idegkészülék tekinthető a három specifikus érzékenergia birtokosának. Helmholte alapjában fenntartja Joung elméletét, csak keresztülvitelében módosítja azt. így pl. az idegrostok végkészülékében bárom photochémiai substantiát vesz fel, melyek a különböző objectiv fénysugarak iránt különböző érzékenységgel bírnak, s pedig olyannal, mint azt König és Dieterici által kísérleti alapon szerkesztett spectrálfónyek ingerértékeinek görbéi mutatják. Nem szükséges továbbá, hogy az alapszínek percipiálásálioz szükséges ehromatikus folyamatokat bárom különálló idegrost vezesse, hanem egy idegrost is bírhat mind a három folyamat vezetésére szolgáló képességgel. Ezen elmélet további kifejlődését nem akarom tárgyalni, mert jelesül a jelenlevők előtt úgyis igen ismeretes. Megjegyzem, hogy az elméleteket ma csupán azon szempontból fogom bírálat alá venni, hogy mennyiben lehet azokat a különböző szín vakság eseteiben magyarázat szempontjából felhasználni, az anomális színrendszereket velők megmagyarázni. Hogy feladatomat könnyebbé tegyem és egyszersmind hogy ismétlésbe ne essem, a Joung- Helmholtz-fé\e elmélet rövid taglalása után a különböző anomális színrendszerek tárgyalásába bocsátkozom s csak ezek ismerete után térünk át az újabb elméletekre. Mielőtt a színvakok felosztását kisérelnök meg, néhány a színvakság elemzésénél lépten-nyomon fellépő jelenséget kell emlékünkbe újból felidéznünk s pedig először az excentrikus látásnál fellépő színérzeteket és másodszor a sötétséghez szokott szem látásának tüneményeit (Dunkeladaptation). Ha ugyanis különböző színnel kísérletezünk, akkor fokozatos excentrikus látás esetén valamennyi szín színqualitásbeli elváltozást szenved. Azt észleljük ugyanis, hogy az ideghártya térbelileg három többé-kevésbbé elhatárolt zónából áll. A fovea centrális a normális, a trichromat ileus színérzék helye, az utána következő extramaculáris rósz, a piros-zöld vak zóna, melyben minden szín vagy sárga vagy kékké változik át, a harmadik zóna pedig a teljes színvak zóna, melyben a színek a már amúgy is redukált színöket teljesen elvesztik. Igen fontos azonban az, hogy a számos szín között van négy szín, mely színqualitásának minden változása nélkül megy át a teljes színvak zónába, ez egy nem speetrális piros, egy sárga (574'5 pu), egy zöld (495 ftu), és egy kék (471 (ifi). Ezen színeket Hess1 invariábilis színeknek nevezi, melyek megegyeznek a Hering-féle ú. n. „UrfarbenLÍ-e kkel. Még egy fontos körülményre kell figyelmüket felhívni, t. i. arra, hogy homogen színek különböző világosságúak, vagy a hogy helytelenül mondani szokták, különböző intensitásúak. Ha az objectiv színeket különböző világosságuk szempontjából hasonlítjuk össze, akkor azt találjuk, hogy a centrálisán foveálisan meghatározott világossági értékek (centrale Helligkeitswerte) eltérnek az excentrikusán talált világossági értékektől; mert míg centrálisán a világossági maximum a sárgában van, addig az indirect látásnál a sárgászöldben. A színkép világossági eloszlása (Helligkeitsverteilung des Spektrum) különböző, a szerint, hogy azt a világossághoz alkalmazkodott szemnek centrális részével, avagy peripheriás részével vizsgáltuk. Ezentúl, ha centrális és peripheriás értékekről beszélünk, érteni fogjuk, hogy ezek mire vonatkoznak. 1 Hess, Archiv für Ophthalmol. 35 (4) 1. 1. 8*
