Szemészet, 1904 (41. évfolyam, 1-4. szám)
1904-01-31 / 1. szám
4 ismeretek már ki vannak fejtve. Ott szivárványhártya-kimetszés, tehát operáczió után fenforgó optikai helyzet adta az inditatot a látási viszonyok elemezésére. ■ Itt egészen másról lévén szó, amonnan a kétségtelenül beigazolható fő bír tételekre hivatkoznom kell, hogy nyomukon ezen esetet is megértetni igyekezzem. Nézzük a helyzetet. A zavartság a képnek szétterült fényfoltjaitól származik, melyek ingerelegyedést szültek: egy-egy tárgypont fénye sok látóelemre terült el, és egy-egy látóelem sok tárgyponttól nyert fényingerületet. A tisztán látó másik szem elemei szabatosan tagolt külön-külön maradt ingerekben részesültek, ugyanazon tárgytól. Ez történt a két látóhártyán, melyeknek berendezésén és egymás mellett működésén a fedő (az azonossági) pontok szétválaszthatatlan rendszere zsarnokikig uralkodik. A tiszta képpontoknak egyfelől, a szétterült és zagyva ingerlésű szóródásos területekkel, másfelől ki kell egyezkedniük, vagyis a psychenek, a látóműködés befejező legfelsőbb tényezőjének, választani kell, hogy melyik oldal ingerületét emeli fel az érzéki észrevevés érdemfokára és bocsátja be az öntudatba. A vetélkedés cselekményét az élet titka borítja ugyan, de végeredménye a kísérletben kiolvasható. Kettő történik meg. A szabatos képhez a zagyvából a fedőpontok ingerei kiválnak. A zavaros képnek nem fedő ingerei viszont az észrevevésből kiszoríttatnak. A mi megfelelő, az felszínre kerül, a mi nem correspondens, az az észrevevésből kiszorul. Ez tehát selectio és eliminatio egymás mellett, mindakettő a felismerés fokozása érdekében. Mindakettő lélektani folyamat, mely egymással kapcsolatos úgy, hogy az észrevevésbeu a nagyobb értékű az, mely felülkerül és a maradó eredményt adja, az összeműködésben vezérel. Egyszersmind a másikat kiszorítja, az öntudatból kiejti és az észrevevésből aktive kitörüli. Érdekesként ki kell emelnem, hogy a kísérletben a széli zavaros képrészlet a psychikus folyamat substratumát képviselni és a functionális aktus alantabb fokú szakaszát, a direkt érzékelést, bemutatni látszik. Mig a binocularisan nézett közepi tiszta képrészlet a magasabb fokozatot, az észrevevést, a functionális aktust eredményében állítja elénk. Ez a látszat azonban még sem áll meg a bírálat előtt, mert ama képrészlet is az öntudat tárgya. Nem is más, mint az öntudatban székelő functio, csakhogy a szóródásos képet felfogott szemről. De a kettő egyenesen összehasonlítható, tetszés szerint hosszan megbírálható és ellenpróbákra előttünk készen áll. Kétségtelen a kísérlet ezen jelleménél fogva, hogy az eddig ismert vizsgálási módok egyike sem éri el annak bizonyító erejét. Mert az nagyobb már nem is lehet, a mennyire t. i. tudományos hozzáférésünk eleddig kiterjed. A felvetett kérdés az volt, hogy van-e kétszemes nézés az egyénen. És a kísérlet azt mutatja az egyénnek subjectivumja előtt, hogy igenis van, ha a kísérlet sikerült. Ha az eredmény negatív, akkor ennek bizonyító ereje sem nem kevesebb, sem nem több, mint akármelyik más negativ végezetű kísérleti eredményé. Fennmarad ilyenkor a további keresés, esetleg a kísérletben ejtett valami tévedés feltalálása, a többszöri és a változtatott viszonyokban való próbálgatás stb. A kísérlet elemezésének ezen helyén találom meg a kapcsolatot régebbi, már említett munkálatomnak folyományaihoz. Azokat most újból
